storm at the sea

Ma este sikerült megint kicsit beforognom.

Pedig annyira tökéletesnek ígérkezett ez az este: együtt vacsizunk a valaha létezett legjobb indiai étteremben. Minden adott: jó társaság, finom étel, tengernyi téma.

Csak aztán átmentünk fröccsözni a belvárosba...

Kicsit túl nagy dolgokról beszélgettünk ma este. Olyan nagy dolgokról, amik úgy érzem, összenyomnak.
Amikkel nem tudok mit kezdeni. De érzem hogy kellene. És akarok.

Olyan ambivalens érzések munkálnak bennem emiatt, amik egyszerűen megőrjítenek. Tenni akarok - csak épp nem tudom, mit lehetne.

Nem, ez nem igaz. Vannak ötleteim. Nagyobb kérdés, hogy bátorságom lesz-e hozzá. Valaha...

Szeretnék most csak úgy eltűnni. Hogy senki se tudja, hol vagyok. Eltűnni Vele, és együtt kitalálni, hogyan váltsuk meg a világot. Kétszer.

Aztán elkezdeni.

A mostani munkám csak eszköz. Persze, szerencsés vagyok, mert szeretem azt csinálni amiért amúgy még fizetnek is. De tudom, hogy nem fogom ezt csinálni mindig. Sőt, talán már nem is olyan sokáig. Viszont ezért szeretném még addig is kihozni a legtöbbet belőle.

Most még kell valami, amiből fenntarthatom magam, és mekkora mázli, hogy amúgy ezt még szeretem is. De egyre inkább azt érzem, hogy ez valahova egészen más irányba vezet majd.

Ma sem fogok egykönnyen elaludni, és ez a Te hibád. Szeretem, hogy az lettél az életemben, aki állandó szellemi kihívások elé állít - de ma éjjel azért kicsit utállak is érte...

 A hétvégén túl sok minden kavargott a fejemben, ezért a Balázs-story kicsit kikerült a látóteremből. Pedig mindenképp meg akartam emlékezni róla.

Szerdán kezdődött.

Tomi olyan délelőtt 11 körül szólt, hogy tud szerezni ingyen jegyeket az esti Budapest Bár koncertre. Nem mondanám, hogy nagy rajongójuk lennék, de Kiss Tibi hangja mindig megér egy görbe estét - gondoltam magamban. Arról nem is beszélve, hogy a keddi nap után olyan szükségem volt a figyelemelterlésre, mint egy falat kenyérre.

Így végül attól sem jöttem zavarba, hogy a csoportbol a lányok közül senki más nem jelentkezett az esti programra. Végülis, legalább megismerem Tomi debreceni barátait - vagy ahogy Bogi fogalmazott egyszer az "illusztris társaságát". Mi történhet?

A nap végén tehát Tomival és három, számomra addig ismeretlen sráccal mentem el a koncertre. Köztük volt Balázs is.

Már a koncert alatt megkérdezte, hogy volna-e kedvem a zenés program után csatlakozni hozzájuk, s beülni valahova a városban.
Persze, végülis miért ne?

Ott csatlakozott hozzánk további két arc. Vicces volt, utoljára gimnazistaként ültem egy kocsmában hat pasi társaságában. Nem mondom, még mindig élem az ilyen szituációkat... :D

Na de Balázs.

Ő az, akiről az első pillanattól fogva azt gondoltam: hihetetlen, hogy ennek a srácnak még Tominál is nagyobb arca van. Pedig az nem könnyű. Tényleg.

Gyakorlatilag a bemutatkozásunktól kezdve élből indított. Kb. az első félóra után viszont már én is felvettem a ritmust (nézzétek el nekem, hisz munkából mentem, ezért tartott ilyen sokáig), s onnantól fogva olyan szinten oltottam szegény srácot, hogy egy idő után már magamra szóltam rá, hogy fogjam vissza magam. Pedig a srácok nagyon élvezték, (Tamás különösen), hogy egy olyan "kislány" mint én fogást talált nagyszájú barátjukon.

Pedig igazán nem arról volt szó, hogy totál unszimpatikus ember lett volna. Csak sajnos belőlem ezt a reflexet váltja ki egy olyan fickó, aki mindenáron a középpontban akar lenni, és mindenkinél okosabb, tapasztaltabb, viccesebb, a világ dolgaiban jártasabb akar lenni. Főleg úgy, hogy felváltva öregíti és fiatalítja magát (megjegyzem, most lesz harminc), attól függően, hogy épp melyik az előnyösebb neki.

Persze ő sem vette fel véresen komolyan a beszólásaimat, de ahhoz elég volt, hogy észrevegyen. Pedig esküszöm nem ez volt a cél.
De hát látszott is rajta, hogy a férfi társaságától sincs hozzászokva, hogy valaki fogást találjon rajta. Nem még egy lánytól, aki ráadásul évekkel fiatalabb is nála.

Másnap már meg is keresett a közösségi médián keresztül. Nem sokkal késöbb rám is írt. Gyakorlatilag egész nap folyamatosan váltottuk az üzeneteket.

Aznap este pedig ismét velük ültem a Halközben.
Pedig Zsófiéktól már fél 9-kor elindultam haza. Meg is írtam Balázsnak, hogy épp hazafelé tartok. A reakció annyi volt, hogy már hívott is Tamás telefonjáról, hogy hova jöjjenek értem.

Így hát csütörtök este négyen ültünk ki fröccsözni a belvárosba. Tomi és Zoli 11-kor fellőtték a pizsit - én pedig kettesben maradtam Balázzsal, még vagy fél 1-ig.

Miért?

Neki is megmondtam. Érdekelt, hogy akkor ilyen orbitális seggfej-e, ha a közvetlen légterében tesztoszteron szint minimumon van - magyarul, nincs ott a többi hím, akik előtt mindenáron bizonyítani akarná, hogy igenis ő az alfa.

És láss csodát, kiderült, hogy tényleg nem az. Sőt, egész érdekes ember. Ki hitte volna?

Azóta is keres. Hétvégén is többször írt, merre jár, mit csinál, nekem hogy telik... Szeretne még látni. Szerintem fogunk még találkozni.

Egy újabb olyan szál, amely nem tudom, hova vezet majd. De kíváncsian várom, hogy kiderüljön.

Az ember idővel megtanulja, hogy nem tudja megváltoztatni a szülei természetét.

Van egy verseskötetem Aputól. Gimnazista korában írt verseket, amiket aztán össze is gyűjtött, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kiadassa majd. Egyszer, egy szép napon....
Vicces, hogy az oldalak legnagyobb része végül áthúzásra került. Alig pár olyan oldal van, ami értintetlen maradt.


És most elnézem őt, 55 évesen. Még mindig igazán nem mondható öregnek. Sőt. Minden alkalommal megállapítom, és minden elfogulatlanság nélkül mondhatom, hogy sokkal fiatalosabb, mint a kortársai. De ez csak a külső.
Sokszor érzem őt megkeseredettnek. Olyan igazi pesszimista lett belőle, akinek minden pohár félig üres. Vagy egészen.


Nagyon szeretném érteni, hogy egy nagy reményekkel teli, poétalelkű ifjúból hogyan vált ilyen emberré. Hogyan lehet az, hogy az én apám, akire mindig úgy gondoltam, mint egy intelligens, a világra kíváncsi férfi hogyan jut oda, hogy a "sorsot" hibáztatja az élete alakulásáért.


Mindig szerettem azt az érzést, mikor nagy büszkeséggel nézett rám. A kicsi lányára, akiben látja azt a fajta intelligenciát, amit oly nagyra értékelt minden életszakaszában. Most mégis azt érzem, hogy ő viszont megrekedt. Biztos vagyok benne, hogy nem mindig volt ilyen. Olyan ember, aki a körülményeket hibáztatja a saját kudarcaiért. Olyan ember, aki panaszkodik és kesereg, de nem tesz semmit. Elfogdja, hogy bizonyos dolgok rosszak az életben, és nem akar változtatni rajtuk.

Én nem tudok ilyen lenni. És nehezemre esik elfogadni, hogy az édesapám, aki mindig annyira büszke volt rám, mikor felismerte a szellemi hasonlóságunkat, olyan ember, aki nem képest cselekedni. Én nem tudok ezzel a szellemiséggel élni. Úgy gondolom, a panasz és a kesergés a lehető legfölöslegesebb dolog a világon: mert ha olyan dolog miatt teszed, ami ellen tudnál tenni, akkor ne panaszkodj, hanem tegyél. Ha pedig olyan, amire nincs ráhatásod: engedd el, hisz úgysem rajtad múlik. Nem érdemes vele foglalkozni.


Hiszem, hogy valaha ő is ilyen volt. 
Mi történt vele idő közben?

Nem vagyok épp az elvek embere.Sosem voltam.

Egyetlen szabályom volt, amihez mindig is tartottam magam: nem kezdek olyan pasival, akiről TUDOM, hogy van valakije.


Több mint 25 évet sikerült megérnem úgy, hogy ezt az egy szabályt sosem szegtem meg. Pedig nem mindig volt könnyű. Volt, hogy ott volt a kísértés. A lehetőség. De tudtam nemet mondani. Mindig.


Egészen máig.


Jó, valójában távkapcsolata van.
Több hónapja nem találkoztak, és még vagy 2 további hónapig nem is fognak. De ez nem mentség. Nekem nem.

Mikor először megcsókolt, akkor még megállíthattam volna. Kérdezhettem volna. De nem kérdeztem semmit. Miért nem kérdeztem? Miért nem álltítottam meg?
Nem mentség az sem, hogy ő kezdeményezett. Végig ő irányított.
Mondhatnám, hogy neki van barátnője, neki kellett volna, hogy több esze legyen. De ezt még én magam sem hiszem el saját magamnak. Nem kisebb a felelősségem a dologban.


Átléptünk egy határt, és nem tudom, merre indulhatunk tovább ezek után. Nem tudom, megbirkózunk-e ezzel.
És nem tudom nem szarul érezni magam amiatt, ami ma történt.

Csak bűvölöm a telefont.