storm at the sea

Személyes
Becky•  2018. szeptember 24. 15:41

Mit kezdjek most Veled?

Két napja nem jutok semmire a gondolataimmal.

Vele töltöttem a péntek estét.
Előtte koncerten voltunk. Az első adandó alkalommal, mikor kettesben maradtunk feldobta, hogy átmehetnék Hozzá, ha a kultúrprogrammal végeztünk.
Később elbizonytalanodott, mert hát mégis randizik most valami lánnyal. Kétszer ha találkoztak eddig, és nem is történt még semmi köztük, de... 
Hosszan tépelődött ezen. Végül a villamoson hazafelé mégis arra kért, hogy aludjak Nála. Velem akarja tölteni az egész estét.


Egyszer, mikor a nevén szólítottam úgy válaszolt: „Mondjad kicsim.”
Láttam az arcán, hogy Ő maga is meglepődött rajta, de nem akasztotta meg. Hirtelen nekem is eláltt a szavam tőle.


Elalvás előtt beszélgettünk még kicsit. Újra felhozta a régi témát: nagyon szeret velem lenni, de nem akar randizni.
Most végre összeszedtem magam, és feltettem a legnehezebb miértet valaha.
A válasz mégjobban megdöbbentett, mint a korábbi becézése.


Kiderült, hogy határozott, erős és domináns nőnek tart. Aki megáll a lábán anélkül, hogy bárkire is szüksége volna. Akinek megvan a véleménye a dolgokról. Aki nem szorul rá, hogy valaki utat mutasson neki, mert megoldja a problémáit saját maga.
És ezért nem hiszi, hogy tudná Magát olyan erős és domináns férfinak érezni mellettem, mint amilyennek szeretné.


Neki szüksége van arra, hogy érezze, Ő a legfontosabb. Hogy Ő irányít és Ő dominál egy kapcsolatban. Szereti érezni, hogy a nőnek szüksége van Rá.


Nem tudtam Neki mit mondani minderre.
Egyszerre töltött el végtelenül jó érzés amiatt, hogy ilyennek tart.
Ugyanakkor értetlenül állok. Azóta is.
Alig pár hete, hogy Petivel erről beszélgettünk. Neki fogalmaztam meg a parkban ülve, hogy egész eddigi életemben az összes férfi közül, akivel valaha randiztam, kavartam, vagy bármilyen érzelmi/szexuális kapcsolatba kerültem, egyetlen egy volt, aki az első perctől fogva dominánsabb tudott lenni nálam. Aki úgy tudott nálam erősebb lenni, hogy nem akart közben elnyomni. Akire mindig is felnéztem, mint határozott, céltudatos, komoly férfira.


Ő.

Becky•  2018. szeptember 20. 12:40

se7en

Tudod, mikor azt mondom, hiányzol, nem úgy értem, ahogy azt Te gondolod.Valószínűleg.


Ha arra gondolok, mikor volt a legjobb Veled, nem azok a napok jutnak eszembe, mikor szexeltünk. Vagy mikor Ákos a barátnődként mutatott be.


Az jut eszembe, amikor nálam töltötted a hétvégét és közösen főztünk, majd kiültünk a parkba piknikezni a művünkkel és egy üveg borral.
Amikor Nálad voltam, és szintén főzés volt a program. Meg csillagnézés az udvaron. Ketten voltunk, és bármit mondhattam Neked.
Az eslő napunk jut eszembe, mikor a tóparton ültünk és világmegváltó tervekről beszélgettünk. Meg Harry Potterről. És bár már mindketten fáztunk, de egyikünk sem akart szólni, nehogy emiatt hamarabb véget érjen az este.


De ezek az alkalmak jó ideje elmaradoztak.
Nem töltünk már annyi minőségi időt kettesben. Nincsenek ezek a nagy, őszinte, zavarbaejtő beszélgetések.


Azt hiszem, ezért fájt annyira tegnap éjjel, mikor Nourral láttalak. Nem azért, mert arra vágytam, hogy velem csókolózz részegen. Nem, ezt megbeszéltük. Nem leszek az érzelmi lábtörlőd, a pótlékod, aki csak azért kell, mert nincs ott a másik.


De hiányzol.
És ez viszont fáj nekem.

Becky•  2018. szeptember 6. 20:57

Tivoli Park terápia

Nos, az élet tényleg akkor osztogatja a legnagyobb pofonokat, amikor a legkevésbé számítasz rá.

Vagy talán épp ettől érzed annyira nagynak a pofont, mert annyira váratlanul ért?
Mert hát végül is, ha figyelsz, ha fel vagy készülve, hogy bármelyik sarkon ott ólálkodhat, akkor nem vág annyira földhöz, ha tényleg eléd ugrik az egyik sikátorból.


Hát, én erre most nagyon, nagyon nem voltam felkészülve.
Már a zsebemben éreztem. Már terveztem a napjaimat. Hiszen épp tegnap írtam róla. Erre tessék, jött a pofon azzal a bizonyos szívalakú szeneslapáttal. Telibe. Pofán.


Egész délután ezen agyaltam a parkban. Borzasztóan rossz érzés volt. Először. És másodszor is.
Aztán bosszantóvá kezdett válni. És jött a kérdés: miért is olyan rossz ez? Ez csak egy munka. Lesz majd másik. Jó eséllyel lesz másik olyan, amit szívesen fogok csinálni.

Attól sem kell félnem, hogy utcára kerülök. Van annyi spórolt pénzem, hogy ne kelljen kölcsön kérnem, legalábbis még 1-2 hónapig biztosan nem. De ha igen, akkor is vannak emberek, akikhez fordulhatnék. Nem kellene emiatt hazaköltöznöm, max. egy ideig  nem olyan színvonalon élem az életem, mint ahogy szeretném. Na bumm.

Aztán jöttek az érvek: hiszen egy sor dolgot tudok már most, ami miatt tutira kiégés lett volna ez a meló is.


Mégis, nagyon sokáig tartotta magát az érzés, hogy hatalmasat veszítettem most ezzel. Fájt, pedig még igazából még nem is volt az enyém.

Akkor miért?


Több órámba telt, mire rájöttem, mint amit szívesen bevallok, de rájöttem. :)

Pedig többször is beszéltünk már erröl Robival. Sőt, Timinek még én papoltam erről. A teljesíthetetlen elvárásoknak való megfelelési kényszerről. Hogy mindig a legjobb akarj lenni. Hogy mindig mindent jól, sőt, a legjobban akarj csinálni. Mert ha nem, akkor csalódást okozol. A családodnak. A barátaidnak. Mindenkinek aki ismer, és folyamstosan azt várják tőled, hogy megoldd a dolgokat.

Mert ez alap elvárássá vált. Főleg az elmúlt nyáron szembesültem ezzel többször is. Mikor jött egy-egy gázabb szitu, mindig ezt kaptam: „Ó, nem féltelek. Úgyis megoldod, mint mindig.”


Csak az a baj, hogy ezekhez az elvárásokhoz felérni egy idő után baromi nehéz. Túl stresszes. Túl sok. És baromira nem éri meg.

Becky•  2018. szeptember 5. 17:13

szöszi újra bevetésen

Ahogy elhagyjuk a Budapest végét jelző táblát ismét elfog a már ismerős érzés: újra úton vagyok. :)

Szerencsémre megadatott az a szabadság, hogy én dönthettem el, mikor kezdem a munkát az új helyemen. Egy hetet hagytam magamnak az átállásra. Több "lazsálást" most nem bírnék ki. Már így is érzem a zsongást, alig várom, hogy elkezdjem az új feladataimat.

De erre a kis időre akkor is szükség van.
Bármennyire is szívesen belevetném magam már most azonnal az új projektekbe, és bármennyire is tele van már most a fejem ötletekkel, ezt az egy hetet igenis meg kellett hagynom magamnak.


Kell ez a kis "gyászidőszak". Le kell zárnom magamban az előző helyről hozott impulzusokat. Ki kell tisztítani a fejem, hogy tényleg frissen tudjak belevágni a következőbe. Tényleg tiszta lapot szeretnék - a fejemben is.
Ezért nem sokat gondolkoztam rajta, gyorsan vettem két nemzetközi buszjegyet, nehogy már a szabad hetemet otthon töltsem, bezárva a kilencedikre... Nem, inkább kipipálok még két európai nagyvárost az idén.


Pár napra hátrahagyok mindent. Nem csak a munkát, de az embereket is. A szüleimnek persze küldök majd naponta egy-egy füstjelet, hogy élek. Viszont mindenki mást elhagyok kicsit. De főleg a férfiakat az életemben...

Becky•  2018. augusztus 22. 12:51

csak Te meg én és a kutyád

El is felejtettem írni: múlt héten újra találkoztam Robival.Bár, nem is volt túlzottan emlékezetes a találkozás.
A Food Truck Shown találkoztunk, és talán még két óra sem volt, amit együtt töltöttünk.


Furcsa volt az egész.

Igazából nem rossz értelemben. Csak éreztem én is, amit Ő korábban írt: messzire kerültünk egymástól. Nagyon, nagyon messzire. És most, mint a Kis herceg és a Róka haladunk újra egymás felé: lassan, apró lépésekkel, minden nap egy kicsivel közelebb ülve egymáshoz.


Múlt héten viszont nem találkoztam Vele. Vagyis nyilván de, voltunk együtt iszogatni egyik este - azzal a társasággal, ahová Őáltala kerültem be, de már Őnélküle is része vagyok. Csak nem találkoztunk kettesben. Nem jött össze...

Borzasztóan érzem a hiányát. Most jobban, mint a Robiét.
Ahogy Robitól az elmúlt időszakban eltávolodtam, úgy kerültem Hozzá annál közelebb. És tudom, hogy Ő is hozzám.


Tegnap egy barátjával töltöttem az estét. Elejtett pár megjegzést arról, hogyan nyilatkozik Ő rólam. Csak pár szót, amelyek egyszerre melengették fel a szívemet, ugyanakkor borzalmas fájdalmat okoznak. Mert tudom, milyen érzelmek vannak mögötte...


Ebben a percben semmire nem vágyom jobban, mint hogy a karjába vegyen, hogy magamba szívhassam az illatát.... a csókjára gondolok, a széles vállára, amiben olyan jó megkapaszkodni, a kezére, amivel olyan jól birtokba tud venni...


Nem tudom, mi lesz így ebből. Belőlünk. Robiból. Mindenből...