storm at the sea

Nesto van Éclair előtörténete - így indul a játékban

   „Sosem hittem, hogy valaha is ilyesmire fogok vetemedni. Leírni azt, hogyan is alakult az életem, mielőtt a klánba beléptem... Most mégis ezt teszem. Miért? Hector ültette a bogarat a fülembe. Nem mintha amúgy nem beszélne sokat - elképesztő, mennyit jártatja a száját. (Tudom, hogy ezt most olvasod, drága barátom, de nem fogok a kedvedért hazudni, borzasztó sokat beszélsz. Ez van.) Egy testőrtől pedig pont azt várná az ember, hogy csöndes megfigyelő, nem beszél, csak ha nagyon muszáj... Bár munka közben tényleg nem beszél. Talán ezért dumál annyit szabadidejében. Mert máskor nem lehet... A minap éppen azt ecsetelte, hogy mekkora változás előtt állok. Hiszen amint befejeződik a kiképzésem, kilépek a klán oltalmazó, menedéket nyújtó épületegységének rejtekéből, és már csak magamra számíthatok, örökké veszélyben leszek. Nem mintha eddig nem lettem volna...
    Most mindenesetre elhagyom a klánházat, s talán vissza se jövök soha. A mi „szakmánkban” mindig benne van a pakliban, hogy egy útról nem térünk vissza. Ezért nem is szokás komolyabb érzelmi kötődéseket kialakítani egymással, mert sosem tudni, ki mikor kap olyan feladatot, amely akár az életébe kerülhet. A mi kapcsolatunk Hectorral ezért (is) különleges. Ő már néhány éve itt volt, mikor én Toronba kerültem, és azonnal kiszúrt magának. Nem tudom, voltak-e esetleg hátsó szándékai velem szemben, hiszen mindig is helyes kislánynak számítottam – nem voltam az a lélegzetelállító szépség, de hozzá voltam szokva, hogy szívesen megnéznek a férfiak. Sajnos? Talán... Lényegében nem ez számít. Hector a szárnyai alá vett, s bár sosem kértem tőle semmit, mindig mellettem volt, s ha úgy vélte, szükségem van rá, segített amiben tudott. Mai napig hálás vagyok érte – bár sosem mondtam neki, mennyire...
    Sosem meséltem el neki (Neked), hogyan kerültem ide. Soha nem is kérdezte, amit így utólag egy kicsit furcsállok is. Talán magától is megérezte, hogy nem szívesen beszélnék erről, még neki sem. Most, hogy elértem életem fordulópontjához, s kiképzésem végeztével megkezdem működésem, mint már előttem oly sokan, én is leírom ''előtörténetemet'', ahogy magunk közt hívjuk, s ezt elhelyezem a levéltárban, hogy ha más nem is, legalább ez a kézirat megőrizze nevemet. Ki tudja, egyszer valakinek még akár a hasznára is lehet...

    A Pyarron utáni sötét évek egyikében születtem, Erigow Rutenor nevű városában, mely az egyik legnagyobb és legvirágzóbb az ország kereskedővárosai között. Anyám, Talissa Sab'dagharn, gyönyörű, tiszta vérű kyr nő volt – családja még azon kevesek közé tartozott, melyeknek a vérfertőzés elkerülésével is sikerült megőrizniük vérük tisztaságát, s így az ország nemesei között is méltán volt ismert a nevük. Talissa a család harmadik gyermeke, s egyben egyetlen leánya volt. Apám, Narim van Éclair, a város egyik leggazdagabb és legnagyobb becsű kereskedőcsaládjának elsőszülött fiúgyermekeként látta meg a napvilágot. Sosem meséltek arról, hogyan ismerték meg egymást, de úgy képzelem, nem lehetett túl bonyodalmas, hisz nagyjából azonos társadalmi körökben foroghattak, s vagyonbeli egyenlőségük miatt nem is lehetett különösebb konfliktus a családok között, és a házasság gond nélkül köttethetett meg. Ebből a házasságból két gyermek született – én, s az öcsém, Ryen. Mindketten örököltük anyánk kyr vérének szépségét, s apánk ember vérének szívósságát. Azt gondolom, tehetséges gyerekek voltunk mindketten, hamar elkezdtünk iskolába járni, megismertük népünk ősi hitét, s a szüleink büszkék voltak ránk.
    De apám tehetségét és gazdagságát többen is irigyelték a városban. Mindenáron megpróbálták tönkretenni, s miután ez nem sikerült, így radikálisabb eszközhöz folyamodtak: meggyilkoltatták az anyámat. Persze balesetnek álcázva. Én mindössze tizenkét éves voltam ekkor, Ryen pedig csupán hat. Ha apám tudta is, mi történt, bizonyítani sosem tudta. Ám ez után már nem volt ugyanaz. Anyám halála mindhármunkban nagy törést okozott, apám szinte az eszét is elvesztette. S innentől kezdve lassan a pénzét is. Néhány hónap leforgása alatt elvesztette szinte minden vagyonunkat, vállalkozása csődbe ment – ő pedig teljesen összeomlott. Egy nap aztán nem bírta tovább – saját kezével vetett véget az életének, hátrahagyva árván engem és az öcsémet.
    Apám legidősebb húga, Lirian vett minket magához Meglehetősen furcsa egy nőszemély volt – valami vajákosféle, de nehéz lenne megmondani, mivel is foglalkozott pontosan. Nem is töltöttem nála annyi időt, hogy meg tudjam figyelni. Nem is érdekelt igazán. Egyetlen dolog tudott érdekelni: a bosszú. Tudtam, sosem lelek addig békét, amíg meg nem fizetek mindazoknak, akik a szüleim halálát okozták, s ezzel tönkretették az életem – nem különben az öcsémét.
    Amikor csak lehetett, a csehókat jártam, sokszor messze kalandoztam a város falain kívülre, a közeli falvakba, hátha találok valakit, aki tud nekem segíteni. Bárki, aki ért a gyilkossághoz, cselszövéshez, bármihez, ami számomra hasznos tudás lehet. Gyakran előfordult, hogy napokat töltöttem távol a nagynéném házától, s a szabad ég alatt töltött éjszakák és napokig tartó koplalás után tértem vissza. Nem zavartatta magát különösebben emiatt, azt hiszem, nem is érdekelte, mi van velem. Az öcsémmel sokat foglalkozott, őt talán még szerette is. De engem valahogy... Nem is érdekes, tulajdonképpen még örültem is neki. Így legalább azt csinálhattam, amit akartam, sosem szólt bele.
    Egy teljesen átlagos este volt. Egy egyszerű, koszos kis kocsmában ücsörögtem, egy sötét, eldugott sarokban és az embereket szemléltem. Aznap sem volt túl kecsegtető a választék. Voltak már korábban próbálkozásaim, de sosem jártam sikerrel, olyan igazi csirkefogót, akire nekem szükségem lett volna, sosem sikerült találnom. Aznap este viszont engem találtak meg.
    A kocsmában három részeg férfi kiszúrt magának. Láttam rajtuk, túl feltűnően és túl gyakran pislantottak felém. Jobbnak láttam kereket oldani, még mielőtt baj lesz. Elkéstem. Amint kiléptem a kocsmából, követtek. Próbáltam addig tekeregni a város utcáin, míg valamelyik sarkon sikerült leráznom őket, hogy aztán a legrövidebb úton siessek ''haza''. Valamit azonban nagyon elszúrtam: az egyik sarkon befordulva egyenesen egy zsákutcába szaladtam. Csapdába kerültem.
    Elfogott a pánik. Nem tudtam, mit csináljak – egyáltalán mit tehetnék? Kétségbe estem. Hátráltam, ameddig lehetett, aztán bekuporodtam a sarokban a fal tövében álló szemeteszsákok mögé. A fejemen átkulcsoltam két karom, annyira összehúztam magam, amennyire csak tudtam, és vártam a legrosszabbat. Rettenetesen féltem. A három alak befordult a sarkon, s csak röhögött. Ocsmány szavakat köptek felém. Nem néztem fel. Ők pedig egyre közelebb értek...
    Aztán meglepett horkantások, majd valami suhogó hang. Már nem röhögtek, sőt, úgy sejtettem, távolabb kerültek tőlem, de még mindig nem mertem felnézni. Újabb suhogó hangok, hörgések, majd tompa puffanások. Aztán csend lett.
    Mikor kinyitottam a szemem, már csak egy alak állt előttem. De nem az előzőek egyike volt. Ez az alak magas volt és karcsú, tartása büszke és tekintélyt parancsoló. Kezében fényes pengéjű kard, melynek éle vértől csillogott a távoli olajlámpák tompa fényében. Arcát nagyrészt eltakarta földet söprő köpenyének csuklyája.
    Azt hiszem, bárki másban félelmet ébresztett volna balsejtelmű alakja, ám bennem az egyetlen érzés a csodálat volt. Majd a hála, amiért megmentette az életem.
    Mikor megszólított, hangja parancsoló volt, felsőbbrendűség áradt belőle.
    - Gyere elő, kislány.
    Azonnal előmásztam. Alig egylábnyira álltam meg előtte. Jó alaposan végigmért. Azóta már tudom, azt mérte fel, érdemes-e elvinnie magával, befogadni a klánba, hogy tanuljak és egyszer majd én is profi gyilkos legyek. Ha akkor úgy találja, nem vagyok alkalmas erre az életmódra, talán életben sem hagy.
    - Mit keresel ilyenkor az utcán? - a hangja még mindig kemény, határozott. Érzelmeknek, kíváncsiságnak nyoma sincs. Pusztán érdekből tette fel a kérdést.
    - Azt hiszem, téged kerestelek. - mondtam óvatosan. Még mindig nem mertem levenni róla a pillantásom. Teljesen megbabonázott.
    Meglepte a válaszom. - Engem? - kérdezte értetlenül.
    - Igen. Illetve, nem pont téged. De te jó leszel nekem. Te tudsz nekem segíteni. Te meg tudod bosszulni a szüleimet.
    Felnevetett, de ebben a nevetésben cseppnyi jókedv sem volt. Kaján, száraz hang volt, mégis kellemes a fülnek.
    - S mondd, mégis miért tenném? Semmi közöm hozzád. Akár meg is ölhetlek. Miért segítenék?
    Lesunytam a szemeim, s csak suttogva mertem kimondani. - Mert nekem már semmi célom nincs az életemben.
    Ezen eltöprengett. Csak pár pillanatra, majd annyit mondott:
    - Két lehetőséged van. Szemtanúja voltál a gyilkosságoknak, így veszélyt jelentesz rám nézve. Szemtanú sosem maradhat... - Rövid, jelentőségteljes szünetet tartott, hogy biztosan megértsem, mit jelent ez számomra. Majd folytatta. - Vagy velem jöhetsz, s akkor megtanulhatod majd mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy bosszút állhass. De jobb, ha tudod, ez a legkevésbé sem könnyű út. Talán ebbe éppúgy belepusztulsz. Viszont, ha erős vagy és kitartó, sokra viheted. Megbecsülést és hírnevet szerezhetsz a klánon belül, s cserébe csupán hűséget és tiszteletet kérnek majd tőled. Bőven lesz részed veszélyben, nem tagadom. De az élet mindig veszélyes, és soha, senki nincs biztonságban. Te viszont azon kevesek egyike lehetsz, akinek legalább némi előnye van a többi, egyszerű halandóval szemben.
    Szavai egészen megbabonáztak. Egy egészen új és izgalmas világot festettek elém, s én máris belebódultam.
    - Nos? - kérdezte, s hangjában kihívást éreztem.
    - Megteszem, amit csak mondasz. - mondtam.
    - Rendben. Mától én vagyok a mentorod, s egyben parancsolód. Elsősorban nekem tartozol engedelmességgel, és mindazoknak, akiknek magam is hűségesküt tettem. Követsz engem, és engedelmeskedsz, kérdés nélkül. Nem teszel fel fölösleges és bugyuta kérdéseket. A mi ''fajtánk'' nem arról híres, hogy ostobaságokat fecseg... Megértettél?
    Bólintottam.
    - Helyes. Most pedig, gyere. Még az éjjel indulunk haza. A klán vezetői majd eldöntik, pontosan mi legyen veled. Én addig is megkezdem a tanításodat. Nem lesz könnyű, ne táplálj hiú ábrándokat. De a jutalom... azért megéri. Kövess!
    Azzal sarkon fordult, s elindult kifelé a sikátorból, ott hagyva a földön a három élettelen testet. Utánaszóltam:
    - Mégis, hová megyünk?
   Megállt, visszafordult. Csuklyája árnyéka alatt láttam, amint szája kaján félmosolyra húzódik.
    - Toronba. Várnak az Ikrek.

    Így kezdődött meg a kiképzésem. Mesterem, Drayh, út közben ismertette velem a legfontosabb tudnivalókat, s kellőképp felkészített találkozásomra a klánvezetőkkel. Drayh a harmincas évei végén járó, kemény, sokat tapasztalt férfi volt – s mint később megtudtam, igencsak nagy becsben tartják őt a klánon belül.
    Utunk Toronba, s a klán főerődjébe hosszú és viszontagságos volt, de keményen álltam a sarat – előnyömre vált a korábbi sanyarú életmód –, s mesterem elégedett volt velem. Mikor megérkeztünk, a főtanács úgy döntött, nem volt rossz döntés maga mellé fogadnia, s hivatalosan is megkezdték az oktatásomat. Továbbra is sokat tanultam Drayhtól – kivéve ha éppen küldetésben volt. Szerettem tanulni és szorgalmas voltam. Jól haladtam.
    Nem sokkal ifjúvá válásom után, egy éjjel Morgena istennő különös álmot küldött rám. Álmomban láttam azok arcát, akik tönkretették a családom, fejük fölött mirtuszkoszorú lebegett, s ők szenvedtek a kínoktól. Ekkor úgy döntöttem, ideje beteljesíteni fogadalmam. Elszöktem, vissza a szülővárosomba. Megkerestem és megöltem mindenkit, aki ártott a szüleimnek. Nem haboztam, gyorsan, hatékonyan, kíméletlenül gyilkoltam, a szenvedést, s a büntetést a túlvilág isteneire bízva.
    Ugyanabba a koszos kis kocsmába tértem be, ahol annak idején a három részeg férfivel találkoztam. Mikor beléptem, már ott volt. Ugyanabban a sötét sarokban, ahol annak idején jómagam annyit gubbasztottam. Arcát most is takarta sötét csuklyája, mégis tudtam, hogy engem figyel. Megfordultam és kiléptem az utcára. Ösztönösen indultam el az ismerős utcákon, s valahogy ugyanabba a sikátorba jutottam. Tudtam, hogy követ. Ott vártam be.
    - Nem volt túl bölcs dolog, hogy elszöktél hazulról. - szólalt meg csendesen. Hangja nem árult el semmilyen érzelmet.
   - Tudom, mester. De nem tehettem mást. Álmomban kaptam jelet, s muszáj volt cselekednem.
   Bólintott. - Utánajártam, igazán szép munkát végeztél. Dicséretes. Mindazonáltal, szabályt szegtél, s ezért büntetést érdemelsz...
    Nagyot nyeltem, de máskülönben nem szóltam semmit. Tudtam, milyen következményekkel jár, ha elhagyom a klánt, tökéletesen tisztában voltam vele mielőtt eljöttem, hogy ha árulónak nyilvánítanak, aligha számíthatok jobbra a gyors, kevésbé fájdalmas halálnál.
    - Szerencsédre – folytatta lassan – a tanács rám bízta a döntést, amennyiben megtalállak és kiderítem, miért is szöktél meg. Nos, most az egyszer még megúszod. Igazán dicséretre méltó munkát végeztél egy kezdőhöz képest. Ez volt életed célja, nemde?
   - Így van, mester.
   - Akkor, most hogy ezt sikeresen teljesítetted, soha többé nem szegülsz ellen a klán törvényeinek. Különben nem számíthatsz többé semmiféle könyörületre.
   - Értem, mester. Így lesz. Bocsáss meg a vakmerőségemért.
   Megvetően horkantott.
   - Ugyan, fölösleges szavak! Nem ellenem vétettél. De a büntetésedről még később döntök. Most pedig, induljunk haza...

   Így érkeztünk a mai naphoz. Tanulmányaim véget értek. Mától én is igazán a klánt szolgálom.
   Holnap, napkelte előtt indulok első utamra. Drayh meglátogatott ma délelőtt. Közölte velem, hogy holnap egy Vryn nevű férfival kelek útra, hogy legjobb tudásom szerint segítsem őt küldetése végrehajtásában. Később maga Vryn is megtalált. Tudatta velem, hová megyünk, s ellátott a legszükségesebb információkkal. A küldetésének részleteit persze nem kötötte az orromra. Holnap, napkeltekor vár a város északi kapujánál.
   Így még utolsó békésnek mondható óráimat eltöltöttem azzal, hogy beszereztem mindent, amire szükségem lehet az úton, mindezt és a fegyvereimet gondosan becsomagoltam. A könyvtárban információkat kerestem a városról, ahová megyünk. Aztán leültem írni. Még igencsak nehézkesen megy, így ez az írás délutánom jelentős részét elvette. Hamarosan vacsoraidő. Előtte még, azt hiszem, meglátogatom Hectort. Drága barátom, ha ezt elolvasod, tudod, hogy gondoltam rád. Nem tudom, látlak-e még valaha. Morgena óvjon téged utaidon!
   Most pedig, elviszem ezt a tekercset a levéltárba, és nyugovóra térek, hogy kipihenjem magam a holnapi út előtt...”