storm at the sea

Nos, az élet tényleg akkor osztogatja a legnagyobb pofonokat, amikor a legkevésbé számítasz rá.

Vagy talán épp ettől érzed annyira nagynak a pofont, mert annyira váratlanul ért?
Mert hát végül is, ha figyelsz, ha fel vagy készülve, hogy bármelyik sarkon ott ólálkodhat, akkor nem vág annyira földhöz, ha tényleg eléd ugrik az egyik sikátorból.


Hát, én erre most nagyon, nagyon nem voltam felkészülve.
Már a zsebemben éreztem. Már terveztem a napjaimat. Hiszen épp tegnap írtam róla. Erre tessék, jött a pofon azzal a bizonyos szívalakú szeneslapáttal. Telibe. Pofán.


Egész délután ezen agyaltam a parkban. Borzasztóan rossz érzés volt. Először. És másodszor is.
Aztán bosszantóvá kezdett válni. És jött a kérdés: miért is olyan rossz ez? Ez csak egy munka. Lesz majd másik. Jó eséllyel lesz másik olyan, amit szívesen fogok csinálni.

Attól sem kell félnem, hogy utcára kerülök. Van annyi spórolt pénzem, hogy ne kelljen kölcsön kérnem, legalábbis még 1-2 hónapig biztosan nem. De ha igen, akkor is vannak emberek, akikhez fordulhatnék. Nem kellene emiatt hazaköltöznöm, max. egy ideig  nem olyan színvonalon élem az életem, mint ahogy szeretném. Na bumm.

Aztán jöttek az érvek: hiszen egy sor dolgot tudok már most, ami miatt tutira kiégés lett volna ez a meló is.


Mégis, nagyon sokáig tartotta magát az érzés, hogy hatalmasat veszítettem most ezzel. Fájt, pedig még igazából még nem is volt az enyém.

Akkor miért?


Több órámba telt, mire rájöttem, mint amit szívesen bevallok, de rájöttem. :)

Pedig többször is beszéltünk már erröl Robival. Sőt, Timinek még én papoltam erről. A teljesíthetetlen elvárásoknak való megfelelési kényszerről. Hogy mindig a legjobb akarj lenni. Hogy mindig mindent jól, sőt, a legjobban akarj csinálni. Mert ha nem, akkor csalódást okozol. A családodnak. A barátaidnak. Mindenkinek aki ismer, és folyamstosan azt várják tőled, hogy megoldd a dolgokat.

Mert ez alap elvárássá vált. Főleg az elmúlt nyáron szembesültem ezzel többször is. Mikor jött egy-egy gázabb szitu, mindig ezt kaptam: „Ó, nem féltelek. Úgyis megoldod, mint mindig.”


Csak az a baj, hogy ezekhez az elvárásokhoz felérni egy idő után baromi nehéz. Túl stresszes. Túl sok. És baromira nem éri meg.

Minél többet vagyok Veled, annál inkább szükségem van Rád.

Rájöttem ismét, hogy furán működöm.

Ma volt megint egy nagy beszélgetésünk Robival. Bár többbé-kevésbé tudtam, mit akarok neki mondani, de mikor konkrétan arcba rákérdezett...  nem tudtam Neki határozott választ adni.

Ez már nem először fordult elő velem.

Mármint nem konkrétan Vele szemben, hanem az életemben.
Van egy elképzelés a fejemben, azt hiszem, tudom mit érzek vagy gondolok egy adott személlyel/helyzettel kapcsolatban. Aztán jön mindig az adott Ő egy nagy őszinte bemondással, és egy direkt kérdéssel, és nem tudok rá épkézláb választ adni.

Viszont.

Amint ez a személy már nincs mellettem, máris elindul a gondolat. És nagyon hamar megfogalmazódik.
Persze, nyilván azért, mert már többé nem Őrá kell figyelnem, hanem tudok magamra is.

De fura, hogy ilyenkor viszont nagyon hamar eljutok a válaszhoz.
Általában.

Robival kapcsolatban: természetesen nem gondoltam, hogy azt, ami Orsival közöttük van, csak úgy el fogja dobni értem. Ha így lenne, máris nagyot zsugorodna a szememben.
Viszont azt nem gondoltam, hogy ezzel az ötlettel fog előállni. Erre valóban nem voltam felkészülve.

Viszont akarom.

Hazafelé a buszon válaszoltam Balázsnak. S rá gondolva értettem meg a miértet.
Ő pl. nem tudná jól kezelni, ha azt mondanám Neki, hogy ugyanúgy akarom élni az életem, mint eddig.

Ha akarom, nem írok vissza neki azonnal - mert épp fáradt vagyok, más dolgom van, valakivel vagyok, vagy csak nincs momentán kedvem.
Ha akarom, veszek egy repjegyet, és couchsurf-ölök egy idegen országban egy idegen embernél - akár egy csodálatosan nyitott elméjű, világjáró cseh fiúnál.
Ha akarom, Pesten töltöm a hétvégémet a rég nem látott barátnőmnél - és nem feltétlen számolok be mindenről, hogy hol voltunk és mit csináltunk. Még akkor sem, ha egyébként semmi titkolni való nincs benne.
Ha akarom, akkor beadom a jelentkezésem egy 6 hetes önkéntes projektre - és eltűnök a világ elől, valahová nagyon-nagyon messzire.
Ha akarom, találkozom egy szimpi sráccal - egy kávéra és egy jó beszélgetésre.

Ő pl. ezt nem tudná elfogadni. Nem olyan srácnak ismertem meg.
Ő olyan ember, aki ragaszkodna a hagyományos barát-barátnő szerepekhez. Hogy igazodjunk egymáshoz.

Robi nem. Ő el tudja fogadni ezeket. Sőt, támogat. Menjek, csináljam, éljek. És csak abban igazodunk egymáshoz, hogy próbálunk annyi időt együtt tölteni amennyit lehetséges - úgy, hogy közben minden mást is tiszteletben tartunk.

Én és Ő van a középpontban, hogy külön-külön jól érezzük magunkat az életünkben - egymás mellett, de soha vissza nem fogva egymást.

Ezt akarom.

Nem akarom visszafogni magam. Többé nem. Vele nem. Vele mindent szabad lehet - ha én is ezt akarom.

És ezt akarom.

 A hétvégén túl sok minden kavargott a fejemben, ezért a Balázs-story kicsit kikerült a látóteremből. Pedig mindenképp meg akartam emlékezni róla.

Szerdán kezdődött.

Tomi olyan délelőtt 11 körül szólt, hogy tud szerezni ingyen jegyeket az esti Budapest Bár koncertre. Nem mondanám, hogy nagy rajongójuk lennék, de Kiss Tibi hangja mindig megér egy görbe estét - gondoltam magamban. Arról nem is beszélve, hogy a keddi nap után olyan szükségem volt a figyelemelterlésre, mint egy falat kenyérre.

Így végül attól sem jöttem zavarba, hogy a csoportbol a lányok közül senki más nem jelentkezett az esti programra. Végülis, legalább megismerem Tomi debreceni barátait - vagy ahogy Bogi fogalmazott egyszer az "illusztris társaságát". Mi történhet?

A nap végén tehát Tomival és három, számomra addig ismeretlen sráccal mentem el a koncertre. Köztük volt Balázs is.

Már a koncert alatt megkérdezte, hogy volna-e kedvem a zenés program után csatlakozni hozzájuk, s beülni valahova a városban.
Persze, végülis miért ne?

Ott csatlakozott hozzánk további két arc. Vicces volt, utoljára gimnazistaként ültem egy kocsmában hat pasi társaságában. Nem mondom, még mindig élem az ilyen szituációkat... :D

Na de Balázs.

Ő az, akiről az első pillanattól fogva azt gondoltam: hihetetlen, hogy ennek a srácnak még Tominál is nagyobb arca van. Pedig az nem könnyű. Tényleg.

Gyakorlatilag a bemutatkozásunktól kezdve élből indított. Kb. az első félóra után viszont már én is felvettem a ritmust (nézzétek el nekem, hisz munkából mentem, ezért tartott ilyen sokáig), s onnantól fogva olyan szinten oltottam szegény srácot, hogy egy idő után már magamra szóltam rá, hogy fogjam vissza magam. Pedig a srácok nagyon élvezték, (Tamás különösen), hogy egy olyan "kislány" mint én fogást talált nagyszájú barátjukon.

Pedig igazán nem arról volt szó, hogy totál unszimpatikus ember lett volna. Csak sajnos belőlem ezt a reflexet váltja ki egy olyan fickó, aki mindenáron a középpontban akar lenni, és mindenkinél okosabb, tapasztaltabb, viccesebb, a világ dolgaiban jártasabb akar lenni. Főleg úgy, hogy felváltva öregíti és fiatalítja magát (megjegyzem, most lesz harminc), attól függően, hogy épp melyik az előnyösebb neki.

Persze ő sem vette fel véresen komolyan a beszólásaimat, de ahhoz elég volt, hogy észrevegyen. Pedig esküszöm nem ez volt a cél.
De hát látszott is rajta, hogy a férfi társaságától sincs hozzászokva, hogy valaki fogást találjon rajta. Nem még egy lánytól, aki ráadásul évekkel fiatalabb is nála.

Másnap már meg is keresett a közösségi médián keresztül. Nem sokkal késöbb rám is írt. Gyakorlatilag egész nap folyamatosan váltottuk az üzeneteket.

Aznap este pedig ismét velük ültem a Halközben.
Pedig Zsófiéktól már fél 9-kor elindultam haza. Meg is írtam Balázsnak, hogy épp hazafelé tartok. A reakció annyi volt, hogy már hívott is Tamás telefonjáról, hogy hova jöjjenek értem.

Így hát csütörtök este négyen ültünk ki fröccsözni a belvárosba. Tomi és Zoli 11-kor fellőtték a pizsit - én pedig kettesben maradtam Balázzsal, még vagy fél 1-ig.

Miért?

Neki is megmondtam. Érdekelt, hogy akkor ilyen orbitális seggfej-e, ha a közvetlen légterében tesztoszteron szint minimumon van - magyarul, nincs ott a többi hím, akik előtt mindenáron bizonyítani akarná, hogy igenis ő az alfa.

És láss csodát, kiderült, hogy tényleg nem az. Sőt, egész érdekes ember. Ki hitte volna?

Azóta is keres. Hétvégén is többször írt, merre jár, mit csinál, nekem hogy telik... Szeretne még látni. Szerintem fogunk még találkozni.

Egy újabb olyan szál, amely nem tudom, hova vezet majd. De kíváncsian várom, hogy kiderüljön.

Az ember idővel megtanulja, hogy nem tudja megváltoztatni a szülei természetét.

Van egy verseskötetem Aputól. Gimnazista korában írt verseket, amiket aztán össze is gyűjtött, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kiadassa majd. Egyszer, egy szép napon....
Vicces, hogy az oldalak legnagyobb része végül áthúzásra került. Alig pár olyan oldal van, ami értintetlen maradt.


És most elnézem őt, 55 évesen. Még mindig igazán nem mondható öregnek. Sőt. Minden alkalommal megállapítom, és minden elfogulatlanság nélkül mondhatom, hogy sokkal fiatalosabb, mint a kortársai. De ez csak a külső.
Sokszor érzem őt megkeseredettnek. Olyan igazi pesszimista lett belőle, akinek minden pohár félig üres. Vagy egészen.


Nagyon szeretném érteni, hogy egy nagy reményekkel teli, poétalelkű ifjúból hogyan vált ilyen emberré. Hogyan lehet az, hogy az én apám, akire mindig úgy gondoltam, mint egy intelligens, a világra kíváncsi férfi hogyan jut oda, hogy a "sorsot" hibáztatja az élete alakulásáért.


Mindig szerettem azt az érzést, mikor nagy büszkeséggel nézett rám. A kicsi lányára, akiben látja azt a fajta intelligenciát, amit oly nagyra értékelt minden életszakaszában. Most mégis azt érzem, hogy ő viszont megrekedt. Biztos vagyok benne, hogy nem mindig volt ilyen. Olyan ember, aki a körülményeket hibáztatja a saját kudarcaiért. Olyan ember, aki panaszkodik és kesereg, de nem tesz semmit. Elfogdja, hogy bizonyos dolgok rosszak az életben, és nem akar változtatni rajtuk.

Én nem tudok ilyen lenni. És nehezemre esik elfogadni, hogy az édesapám, aki mindig annyira büszke volt rám, mikor felismerte a szellemi hasonlóságunkat, olyan ember, aki nem képest cselekedni. Én nem tudok ezzel a szellemiséggel élni. Úgy gondolom, a panasz és a kesergés a lehető legfölöslegesebb dolog a világon: mert ha olyan dolog miatt teszed, ami ellen tudnál tenni, akkor ne panaszkodj, hanem tegyél. Ha pedig olyan, amire nincs ráhatásod: engedd el, hisz úgysem rajtad múlik. Nem érdemes vele foglalkozni.


Hiszem, hogy valaha ő is ilyen volt. 
Mi történt vele idő közben?