1970 blogja

Velős-csontok a versek
magadat belefelejted
mikor hosszan rágódsz rajta
valami jutalomért hajtva

mi kemény feltörni vágyod
s hogy mellé ne nyeld a szilánkot
csak szopogatod lassan
ízét minden nyalatban

mint ínyenc a lényeget érve
nyelvedre veszed hadd igézze
ízlelőbimbóid - kenyeret törsz -
s míg emészted hátradőlsz.

Ördög bújt ma belém
mellkasomra forradt
almáskertek helyén
semmi se nő holnap

keservesen bőgő
bolond szél fúj látod
savanyú a szőlő
fogaimba vásott

nyelvet öltök hagyjál
magamnak valónak
fejemben méhkaptár
rétet felfaló had

gordiuszi csomó
köti meg az álmot
arra száll egy holló
eszementen károg.

Mára, úgy vagyok: magamhoz térten,
ki oldal-csapóajtókon jutott,
ki még kulcszörgésre ébred az éjben,
ki álmában riadt és elfutott

még nyers a tegnap, rágódunk rajta
bölcsességfogammal, egy ki se nőtt,
tányéron púpozott sós-falatka,
de rendesen eszem, mint azelőtt

még nem olvasok fel, butaság lenne
szavakkal játszani hirtelen,
keresztrejtvényt sem fejtegetek este,
távkapcsolódok a filmeken

nem zavar, hogy ellustult a vágyam,
már nem érdekel, mit súg a tarot,
kiskiflik az asztalon, ágyban,
úgy tűnik: magamnál vagyok.

Minek bogozzuk a semmit,
mi kötözni való bolondok,
görcseinkből hisszük kilendít,
bennünk hideg és meleg frontok,
érfalunkra rakódik az idő,
s a szívkoszorúban sem virág,
sem illatok.

Kis sámlin üldögélünk,
mint gyermek, ki mesét hallgatott,
sárkányölőkkel mégsem cserélünk,
csak a megnevezhetetlen bánatok
pecsétes ingét vesszük magunkra,
mind közül kivirít
egy jamfolt:

keserédes emlék. Azóta koplalunk,
azóta bogozzuk a semmit,
tűz volt, most füst és hamuk,
ablakot senki nem nyit,
ajtón senki nem kopog,
hangunk cérnavékonnyá kopott.

Az emlékek, mint gardróbban a ruhák:
untig hordott garbó, mellrészén egy masni,
kihízott szoknyán a cipzárt rosszul húzták,
gyűrtselyem blúz, mit senki se vasal ki

megkopott kissé a varrások mentén
a szétmosott nadrág, valaha égkék volt,
kiselejtezést vár az a szürke mellény,
beleette magát rozsdának egy fémfolt

naftalin szagú nagykabátok között
elbújik csipke, néhány finom holmi,
összepréselődve, a vállfájuk törött,
estélyik színes kavalkádja lóg ki

sok az új szerzemény, nyári-toppok, drága
kiskosztüm, szatén, épp a testre szabott,
habkönnyű ing: türkiz, kalász-sárga,
észbontó, mind enyém, és a szalmakalapok.