1970 blogja

Rózsa virág, rózsa levél

szomorúan énekel,

sivatagi homokdűnék

porába letérdepel.

Imát dalol csillagoknak

sötét, fázós éjjelen,

szomjúságtól száraz ajka

elbicsaklik könnyeken.

Rózsa virág, rózsa levél

bús éneke messze száll.

Ölbe kapja, viszi a szél

bíbor hajnal rátalál.

Napsugárral átölelve

énekel a Szerelem:

Gyere Rózsám, szakítsál le

léted legyen a vízem.

Mélyen gubbasztó sebek

Ráncokba szorult némaság

Betegen haldokló szemek

Lélekben terpeszkedő gyász

Árkokat vájó könnyfolyó

Pillán megrekedt fájdalom

Fáradt bánatba zuhanó

arc a tükörbe: Én vagyok!

Kegyes napokon élünk a mának

Víg perceket habzsolunk

Lefejtjük magunkról szomorú ruhánkat

Felöltjük vigyorgó álarcunk

Napsugarak mögé rejtük a bánatot

Elhisszük a ragyogást

Szélnek eresztünk mélybe húzó gondot

Édes- édes a szabadság

Tócsák tükrében arcképünk mulat

Mosolyogja önmagát

Megbocsájtásba simítjuk a múltat

Ékszerdoboz a világ!

Úgy vágyom a szódra, egy kedves csókra

Vad szívemben lobban, perzsel a láng,

Emésztőn lüktet, messze az óra

Magamba rejtselek, hevít a vágy.

Siklik egy dallam, röppen a szélben

Halk zene ütemén dobban a szív,

Bolond fejemben egy emlék meglibben

Ölelő karom táncolni hív.

Pörgünk a dalra, egymáshoz bújva

Forog a világ álmokat hint,

Otthonra lelve megállunk csendbe'

Csókodba forrva mennybe repít.

Célpontba vett a fájdalom

Lőtt és le is kaszált

Orvlövészként támadott

Lelkemben eltalált

Vonaglottam kínok közt

Nem voltam még halott

Nem érte be ennyivel

Szíven lőtt és otthagyott

(2009.03.08.)