1970 blogja

Örömmel teltél
s most átadod nekem
öblös fotelünk mélyébe vackolódva
szemed szemembe szórja
a pillanatok rózsaszirmait
mint gyermek a mesét
az emlékből kiaprózza
hosszan gombolyít nagyít
és míg egy újabb lapra nyit
lassan verssé áll bennem a próza.

Nem akarom tudni, ki gyújt csillagot,
és Hold-arcot öltve mereng az estbe,
majd a sötét titkait kifecsegve, az
égre tűzi a Napot, pólyát köt az eső-
szemekre, szivárványból, míg valahol
messze furulyák szólnak meg fagott.
Nem érdekel, hogy mért rak a fecske
örökké fészket, és a fűszálakat ki
harsogta zöldre, míg láthatatlan a
szél, bújik sejtelembe, mégis olyan,
mintha bárányt terelne, mikor a tájon
végigfut. Nem szeretném, ha lehullna
leple a csodának,  maradjon meg szép
illúziója, mit fejembe a délibáb rak,
oázisom legyen, meleget adó kemence,
hol kedvemre gubbasztunk, én meg az
öreg este, számolva össze csillagot.

Lassan a testtel,
míg átmosódunk
erekből erekbe,
kimondjuk a kimondhatatlant,
mielőtt semmibe veszne,
így könnyebb elengedni,
így nem kerül semmibe.
Lefürdünk a szavakkal,
illatos felhőkbe burkolózva,
hogy rozsdáinkat beolajozza
ez a cseppenként adagolt óra,
csak összebújunk megtisztultan,
ne siessünk,
lassan.

Bennem képeskönyvnyi a képtelen.
Tükrömbe ferdült a világ
és azóta fényezem
kimosdatom magamnak rendre
a sok láthatatlan
lehetetlen holmit
jobb vagyok mint Szindbád
olyan ki nagyokat lódít.

Velős-csontok a versek
magadat belefelejted
mikor hosszan rágódsz rajta
valami jutalomért hajtva

mi kemény feltörni vágyod
s hogy mellé ne nyeld a szilánkot
csak szopogatod lassan
ízét minden nyalatban

mint ínyenc a lényeget érve
nyelvedre veszed hadd igézze
ízlelőbimbóid - kenyeret törsz -
s míg emészted hátradőlsz.