Csöndhangok

Fátyolos a látkép, szitakötőszárnyú-kék,
a ahogy a horizont anya-öle felhasad,
felhőtintákat mázol széjjel az ég,
végül a tájon csak az ősz íze marad.

Ott, túl a dombok kalácsfonatán, messze,
a sok csillagpegazus napfénybe nyargal,
párasörényük meg-megragyog derengve,
a tejútpataknál várja őket pár angyal...

Mikor pitymallat-parázsló szemük vissza
vetik, a szél is megáll, s a föntbe fürkész,
- hisz ott van bennük a bölcsesség vén titka.
Most, midőn ködpernye lett a nyári tűzvész,

a völgy hullámverése arról mesél,
amikor Apám eldobott minden földi batyut,
és útnak indult egy zúzmarás alkonymezsgyén,
talán látni vágyta a békét, az Isten-arcút...

Nem tudom, csak azt, hogy azóta nekem
róla regél a csöndek kápolna-szava,
míg ő mosolyog ott túl az üveghegyen,
és meséket ír bent a gyermekszív-lapra.

Összeborzongnak már kint a sziromneszek,

mélyszín felhőket pöfékel az őszi éj,
csak lebegnek, akár opálos szilvahéj,
a csillagok parázsló, leske gyermekszemek.


Úgy átjár az áhítat a falu illatán,
- hiába zsengült a napfény zsongása,
s fakult hervadni a barkák pozsgája,
e tájnál köröttem gyönyörebb nincs talán...


Mikor fáklyalángcsipkéket ereget szét
az alkony, a völgy keblén az ég szívverése
hallik, a sugárokból mintha Isten lépne
a földre, hogy álmainkra simítsa kezét.


A zimankó tejútporát tündérek szórják,
dérkrizantémokat sarjul mező és rét,
majd hópillék festik a csöndnek szépét,
és a percek jöttét ünneplőbe fonják.


Ez a falu kicsiny otton és tágas lég,
hol kályhaduruzsolás-hangú minden emlék.
Itt szívemen érzem szüléim tekintetét,
mi sarkall, hogy jobb legyek annál, ki vagyok még.

Parázsderengéssé szendereg az őszi ég,

Isten jámbor hangját súgják a falombok,
szél lebbenti a temető szívverését.
Itt megbékélt időt dajkálnak a dombok,
a fejfák szembogarába napfénypille
ül, mikor egy egy angyal a felhők mögül,
- ha zuhanni készül a sok csillaglile,
ide sóhajtja a hajnalok nyugalmát.


Mégis, néha egy-egy pillanat megkövül,
- bennem is- újra hallom a halál szavát,
mert a csöndmélyeket hagyta csak örökül
utánad, Anyám. Szíved lepkeszárnya
eltörött, mosolyod új sarjat nem zöldül,
- nekünk, - körötte távolok hollóárnya.
Most, szinte látom hattyú-homlokodat,
mikor október páraszirma ráterült,


és elfújta minden földi súlyú gondodat.
Lényeged akkor alkonysugárrá repült,
s a tejút vállán, mint lenge kacaj, megült.
Bennem a perc könnyek örökmécse lett,
csak bánatot kéklettek a vajúdott betűk,
- pedig Rád éppen fecsketollakat festett,
s kékjükön eggyé válhattál a magas léggel.
Szívemben zúzmaravirág vagy, hófehér,
és csipkeszépen tiszta. Többé semmi sár el nem ér,
ahogy tündökölsz születő hópihefény.

Tenger-öblök kékjei a hajnalok,
- hitte, a sors csillagkavicsait szedte,
zsoltárként zengtek hajdani gyermekdalok
álmon és ébren is ott benne, benne...

Páracsipkék csüngtek sok sarjult tavasz-ágon,
rajtuk napfénylebbenések derengtek,
míg egy egy emlék hazatért fecskeszárnyon
Ő mindenütt idegen volt és eretnek...

Otthont nem talált csak ott, hol a dombokat
Apja vállívéből rajzolta az Isten,
s a májust suttogó pille lombokban
Anyja szemtükre volt minden zöld kis pigment.

Szívére békét csak a völgy halk szívverése
hozott, miközben a patakra szellő ejtett
kacajt, mit galambok vittek egy-egy síremlékre,
hogy virággá nyíljanak a hantcsönd felett.

S mégis, mégis, míg a régi utcákon járt,
valami idegent ismert fel, valami halált.
Ahogy a múlt lepkeszívhangja övére szállt,
minden szeretett egykoriban hiányt talált.

.

Bagett hátú dombokon elszalad a szél,
megül kicsit most ott a határ végén,
s míg rám sziklaként ülnek az estárnyak,
a borvirágos arcú alkonyban meglátlak,
Apám. Csak egy karóra, egy üres ház,
képeslapemlékek, vagy csillagszáz,

ennyi maradt utánad, és a mécsek,
apró könnygyertyák, melyek mindig égnek.
De ha mélyen az éjszívű halálba
nézek, megérint a mégis valósága.
Itt vagy minden kézzel nem foghatóban,
minden papírra álmodott fecskeszóban,

hópihe-parazsak csöppnyi fénytáncán,
s a gyopár szirmú, fehér lelkű párán.
Ott vagy a lángduruzsolós percekben,
szalmazizzenős, padlás lényű melegben,
s minden flaskában, mit magánytenyér szorít,
míg a tél a Napból felleget csorbít.

Gyermek-álom vagy, mit az Isten dajkál,
és meg-megmutat nekem néhanapján,
szeretet vagy, jégből rügyező hóvirág,
bennem felfedezetlen, rejtező világ,
lényegemben lényeg, örök alkotó rész,
a ma és holnap is így marad egész
.