Csöndhangok

Egyszer majd eldúdolnak
 engem is az angyalok,
a csöndig, - mint alkonyban
apró pára-akkordok, ernyedek
a kitárt karú földig...
Akkor, ott, talán októberi
délutánon, szélsuhanásnyi
nesz, egy utolsó szívverés
lehetek, akár Te egykor, 
mikor csak fájdalom maradtam
Belőled...


talán emberi elmúlás leszek...
Talán Hozzád felnőve vagyok,
ma még kozmoszpornyi élet,
Anyám, és szereteted lábnyomában
szülőként fogad gyermekévé
a halál...hogy ott, hol összelehelnek
az őszi lombok,


és a temetőn átremeg a napnyugvás,
csillagok ökörnyálsugarán
szembogárfényed megtaláljam,
és benne kivilágoljon majd
hazaérkezőn az én utam...
Szőke hajú hajnalként
szaladjak, szoknyám lehessen 
a hold és nap,  lehessek 
kisimult égboltkék, és  
Isten galambfehér vállára
vegyen, hogy felhő-lelkeink újra
találkozzanak.

Mint szellemhajók, tűnnek távollá a felhők,
idő csipkézte rongyra vitorlavásznuk,
s míg csillagszívverésekre dőlnek a mezők,
elképzelem, hogy újra szerelmet játszunk,

Szemed hajnalkékek délibábja bennem,
be furcsa ez a tinta színű éjszakában,
- csókod akácvirágai alatt fekszem,
valami régi-új sarjú asszony-nyárban.

Szívhangjaid tücsökduruzsolások itt,
illatod, mint párát fürdő fűpillék,
e percben csak a megbékélt csönd lakik,
issza a valami öröknek szép ízét.

Szélzene rebben, és ébred a szív is,
valami varázs lengte át méla magányom,
- létezésed csontjaimon ma is ott izzik,
s olykor lángodba szít ez a parázs-álom.

Csak állok, míg elbarangol a délután,
fejfák között az estsugár jelbeszéd,
borostyánidő kúszik a Nap után,
a szél elolvas egy utolsó felhőmesét.

Faleveleken néhány pírmaradvány,
füstkazlakat köt a földek keze,
a Te májusod is csak csillanó parány
Anyu, karácsonyok apró páracseppje...

Már tizenhárom október hajnalodott
rám, mióta fény-Monetté festett Téged
Isten, ( s tudod hogy ha magamba alkonyodok)
belém dideregnek a mécses-képek....

Te pillangóvilág voltál, de szárnyad tört,
ma csillaglírát ír veled az éjjel,
s bennem sírra hullt könnycsepp ez a csönd,
- már nem tudok kiáltani a miérttel...

Mostanra kitörtek a bánat-kataklizmák,
a szív meg nem alkuszik, de szembenéz.
Ragyogásod őrzik a gyertyaláng-prizmák,
mert tekinteted árnyékba sosem vész,

Tizenhárom október után is látom,
miként ha pirkadat derengett a lombra,
- mohát csillanó első fény barkaágon,
úgy gyúlt szembogarad tiszta, bölcs mosolyra.

A szívütemek közötti némaságban
minden nap így lát az itt maradt kislány.
Vénusz-tündöklés vagy hollóéjszakában,
örök alkony és napkelte-nyitány.

Fátyolos a látkép, szitakötőszárnyú-kék,
a ahogy a horizont anya-öle felhasad,
felhőtintákat mázol széjjel az ég,
végül a tájon csak az ősz íze marad.

Ott, túl a dombok kalácsfonatán, messze,
a sok csillagpegazus napfénybe nyargal,
párasörényük meg-megragyog derengve,
a tejútpataknál várja őket pár angyal...

Mikor pitymallat-parázsló szemük vissza
vetik, a szél is megáll, s a föntbe fürkész,
- hisz ott van bennük a bölcsesség vén titka.
Most, midőn ködpernye lett a nyári tűzvész,

a völgy hullámverése arról mesél,
amikor Apám eldobott minden földi batyut,
és útnak indult egy zúzmarás alkonymezsgyén,
talán látni vágyta a békét, az Isten-arcút...

Nem tudom, csak azt, hogy azóta nekem
róla regél a csöndek kápolna-szava,
míg ő mosolyog ott túl az üveghegyen,
és meséket ír bent a gyermekszív-lapra.

Összeborzongnak már kint a sziromneszek,

mélyszín felhőket pöfékel az őszi éj,
csak lebegnek, akár opálos szilvahéj,
a csillagok parázsló, leske gyermekszemek.


Úgy átjár az áhítat a falu illatán,
- hiába zsengült a napfény zsongása,
s fakult hervadni a barkák pozsgája,
e tájnál köröttem gyönyörebb nincs talán...


Mikor fáklyalángcsipkéket ereget szét
az alkony, a völgy keblén az ég szívverése
hallik, a sugárokból mintha Isten lépne
a földre, hogy álmainkra simítsa kezét.


A zimankó tejútporát tündérek szórják,
dérkrizantémokat sarjul mező és rét,
majd hópillék festik a csöndnek szépét,
és a percek jöttét ünneplőbe fonják.


Ez a falu kicsiny otton és tágas lég,
hol kályhaduruzsolás-hangú minden emlék.
Itt szívemen érzem szüléim tekintetét,
mi sarkall, hogy jobb legyek annál, ki vagyok még.