Mégis más

Tenger-öblök kékjei a hajnalok,
- hitte, a sors csillagkavicsait szedte,
zsoltárként zengtek hajdani gyermekdalok
álmon és ébren is ott benne, benne...

Páracsipkék csüngtek sok sarjult tavasz-ágon,
rajtuk napfénylebbenések derengtek,
míg egy egy emlék hazatért fecskeszárnyon
Ő mindenütt idegen volt és eretnek...

Otthont nem talált csak ott, hol a dombokat
Apja vállívéből rajzolta az Isten,
s a májust suttogó pille lombokban
Anyja szemtükre volt minden zöld kis pigment.

Szívére békét csak a völgy halk szívverése
hozott, miközben a patakra szellő ejtett
kacajt, mit galambok vittek egy-egy síremlékre,
hogy virággá nyíljanak a hantcsönd felett.

S mégis, mégis, míg a régi utcákon járt,
valami idegent ismert fel, valami halált.
Ahogy a múlt lepkeszívhangja övére szállt,
minden szeretett egykoriban hiányt talált.