Csöndhangok
Gyász13 október...
Csak állok, míg elbarangol a délután,
fejfák között az estsugár jelbeszéd,
borostyánidő kúszik a Nap után,
a szél elolvas egy utolsó felhőmesét.
Faleveleken néhány pírmaradvány,
füstkazlakat köt a földek keze,
a Te májusod is csak csillanó parány
Anyu, karácsonyok apró páracseppje...
Már tizenhárom október hajnalodott
rám, mióta fény-Monetté festett Téged
Isten, ( s tudod hogy ha magamba alkonyodok)
belém dideregnek a mécses-képek....
Te pillangóvilág voltál, de szárnyad tört,
ma csillaglírát ír veled az éjjel,
s bennem sírra hullt könnycsepp ez a csönd,
- már nem tudok kiáltani a miérttel...
Mostanra kitörtek a bánat-kataklizmák,
a szív meg nem alkuszik, de szembenéz.
Ragyogásod őrzik a gyertyaláng-prizmák,
mert tekinteted árnyékba sosem vész,
Tizenhárom október után is látom,
miként ha pirkadat derengett a lombra,
- mohát csillanó első fény barkaágon,
úgy gyúlt szembogarad tiszta, bölcs mosolyra.
A szívütemek közötti némaságban
minden nap így lát az itt maradt kislány.
Vénusz-tündöklés vagy hollóéjszakában,
örök alkony és napkelte-nyitány.
Az üveghegyen túl
Fátyolos a látkép, szitakötőszárnyú-kék,
a ahogy a horizont anya-öle felhasad,
felhőtintákat mázol széjjel az ég,
végül a tájon csak az ősz íze marad.
Ott, túl a dombok kalácsfonatán, messze,
a sok csillagpegazus napfénybe nyargal,
párasörényük meg-megragyog derengve,
a tejútpataknál várja őket pár angyal...
Mikor pitymallat-parázsló szemük vissza
vetik, a szél is megáll, s a föntbe fürkész,
- hisz ott van bennük a bölcsesség vén titka.
Most, midőn ködpernye lett a nyári tűzvész,
a völgy hullámverése arról mesél,
amikor Apám eldobott minden földi batyut,
és útnak indult egy zúzmarás alkonymezsgyén,
talán látni vágyta a békét, az Isten-arcút...
Nem tudom, csak azt, hogy azóta nekem
róla regél a csöndek kápolna-szava,
míg ő mosolyog ott túl az üveghegyen,
és meséket ír bent a gyermekszív-lapra.
Hajnal jött
Hajnal jött, de ma fáj a rigószívdal,
míg nézem az apró meggyparázs-Napot,
érzem, közeled csillaggá illan,
-most élni is csak látszónak akarok.
A sirálytoll-felhők is elúsztak már,
hajnal jött, szembogara könnyopál.
Kiszakadt bánatsóhaj sok esőmadár,
csönd lettél, s érzem, már nem is szólnál.
Hajnal jött, elbújtak mind a pillangók,
mik mosolyt pilinkéltek nekünk nemrég,
mikor ölelve gyúltunk szerelemillatot.
De nézd, ma az álmok halott kis lepkék.
Hajnal jött, elhozta az őszt, a belsőt,
epigrammát ír kettőnkből a holnapnak,
szél tépi a tegnapi vágyvirág-mezőt,
ahogy szíveink távolin dobbannak.
Apám voltál
Sötét most minden, fekete holló
Apám voltál, most a hajnali páraatyai tekintetedről hull a tájra.Apám voltál, most könnyem szülője vagy,míg tested minden világi béklyót elhagy.Apám voltál, döntések sziklafalán túl,látom, a sok gyertyacsillag Érted gyúl.A januári alkony csend-szárnyú angyal,a horizontra térdepel most halkan,elsúgja egy gyermek minden imáját,oldozást soha meg nem lelő hibáját.
Apám voltál, és tudom, már új úton jársz,felhő-könnyűn, szabadabb egeken szállsz.Apám voltál, és a magány gyermeke.Talán a halál kötszer volt már sebedre.Apám voltál. Most a tavasz Atyja leszel,tenyered magot majd zöld sarjjá emel.Apám voltál. Most a fény lesz a Te Atyád,s napkeltévé mosolygod majd a halált.
Édesapám emlékére. Elhunyt 2018.Január 3.
Az én golgotám
Elfáradnak lassan a szélbóbiták,
parázsillatú nyáralkony terül szét,
melyben az ősz már meglebbenti hűvösét.
Árnyak lapulevele alatt a járdák,
szívutcáimon csellengő árvaság :
a gyermek-én, miközben nagy holdtenyérbe
gömbölyül sok fényévnyi csillagmagány...
Emlékidők jönnek hazahívón elémbe,
kis falumnak lét-közepébe búvok,
a hiány kápolnájába letérdeplek,
lelkem Krisztus-létén szegek és keresztek...
Arcom könnyesre törik most a gyász-súlyok...
Pedig oly gyönyörű, ahogy a hajnal kél!
A Nap-pitypang derűt virul majd ég-szerte,
s a fölzsongó határban a csend is él...
E fény-tisztulásban a világ sem beste.
Csak bennem kúszik csont alatt is a tél.
Mert az én golgotám októbere vár...
Hiába hoz színvirágot sok lombszár
Anyám, ha hazád már ott van Istennél.