Csöndhangok

Gyász
Steel•  2019. október 17. 15:49

13 október...

 

Csak állok, míg elbarangol a délután,
fejfák között az estsugár jelbeszéd,
borostyánidő kúszik a Nap után,
a szél elolvas egy utolsó felhőmesét.

Faleveleken néhány pírmaradvány,
füstkazlakat köt a földek keze,
a Te májusod is csak csillanó parány
Anyu, karácsonyok apró páracseppje...

Már tizenhárom október hajnalodott
rám, mióta fény-Monetté festett Téged
Isten, ( s tudod hogy ha magamba alkonyodok)
belém dideregnek a mécses-képek....

Te pillangóvilág voltál, de szárnyad tört,
ma csillaglírát ír veled az éjjel,
s bennem sírra hullt könnycsepp ez a csönd,
- már nem tudok kiáltani a miérttel...

Mostanra kitörtek a bánat-kataklizmák,
a szív meg nem alkuszik, de szembenéz.
Ragyogásod őrzik a gyertyaláng-prizmák,
mert tekinteted árnyékba sosem vész,

Tizenhárom október után is látom,
miként ha pirkadat derengett a lombra,
- mohát csillanó első fény barkaágon,
úgy gyúlt szembogarad tiszta, bölcs mosolyra.

A szívütemek közötti némaságban
minden nap így lát az itt maradt kislány.
Vénusz-tündöklés vagy hollóéjszakában,
örök alkony és napkelte-nyitány.

Steel•  2019. október 12. 15:46

Az üveghegyen túl

 

Fátyolos a látkép, szitakötőszárnyú-kék,
a ahogy a horizont anya-öle felhasad,
felhőtintákat mázol széjjel az ég,
végül a tájon csak az ősz íze marad.

Ott, túl a dombok kalácsfonatán, messze,
a sok csillagpegazus napfénybe nyargal,
párasörényük meg-megragyog derengve,
a tejútpataknál várja őket pár angyal...

Mikor pitymallat-parázsló szemük vissza
vetik, a szél is megáll, s a föntbe fürkész,
- hisz ott van bennük a bölcsesség vén titka.
Most, midőn ködpernye lett a nyári tűzvész,

a völgy hullámverése arról mesél,
amikor Apám eldobott minden földi batyut,
és útnak indult egy zúzmarás alkonymezsgyén,
talán látni vágyta a békét, az Isten-arcút...

Nem tudom, csak azt, hogy azóta nekem
róla regél a csöndek kápolna-szava,
míg ő mosolyog ott túl az üveghegyen,
és meséket ír bent a gyermekszív-lapra.

Steel•  2018. június 25. 07:57

Hajnal jött


Hajnal jött, de ma fáj a rigószívdal,
míg nézem az apró meggyparázs-Napot,
érzem, közeled csillaggá illan,
-most élni is csak látszónak akarok.
A sirálytoll-felhők is elúsztak már,
hajnal jött, szembogara könnyopál.
Kiszakadt bánatsóhaj sok esőmadár,
csönd lettél, s érzem, már nem is szólnál.
Hajnal jött, elbújtak mind a pillangók,
mik mosolyt pilinkéltek nekünk nemrég,
mikor ölelve gyúltunk szerelemillatot.
De nézd, ma az álmok halott kis lepkék.
Hajnal jött, elhozta az őszt, a belsőt,
epigrammát ír kettőnkből a holnapnak,
szél tépi a tegnapi vágyvirág-mezőt,
ahogy szíveink távolin dobbannak.

Steel•  2018. január 14. 15:25

Apám voltál

Sötét most minden, fekete holló

ül szívemen, dér az idő, és olló

az éle idebenn. Pedig vannak percek,

vannak órák, elülő hópihe-neszek,

amikor azt hiszem nem is Isten szemhéja

alá hunytad szemed. Minden árnyas, néma,

a búcsútlan búcsú fájdalma bénít,

és a többé nem látás magamba rémít.

Apám voltál tudom, szótlanságon át is,

semmi földi gyarlóság már nem számít.


Apám voltál, most a hajnali pára

atyai tekintetedről hull a tájra.

Apám voltál, most könnyem szülője vagy,

míg tested minden világi béklyót elhagy.

Apám voltál, döntések sziklafalán túl,

látom, a sok gyertyacsillag Érted gyúl.

A januári alkony csend-szárnyú angyal,

a horizontra térdepel most halkan,

elsúgja egy gyermek minden imáját,

oldozást soha meg nem lelő hibáját.


Apám voltál, és tudom, már új úton jársz,

felhő-könnyűn, szabadabb egeken szállsz.

Apám voltál, és a magány gyermeke.

Talán a halál kötszer volt már sebedre.

Apám voltál. Most a tavasz Atyja leszel,

tenyered magot majd zöld sarjjá emel.

Apám voltál. Most a fény lesz a Te Atyád,

s napkeltévé mosolygod majd a halált.




Édesapám emlékére. Elhunyt 2018.Január 3.

Steel•  2017. július 9. 19:58

Az én golgotám




Elfáradnak lassan a szélbóbiták,
parázsillatú nyáralkony terül szét,
melyben az ősz már meglebbenti hűvösét.
Árnyak lapulevele alatt a járdák,

szívutcáimon csellengő árvaság : 
a gyermek-én, miközben nagy holdtenyérbe
gömbölyül sok fényévnyi csillagmagány...
Emlékidők jönnek hazahívón elémbe,

kis falumnak lét-közepébe búvok,
a hiány kápolnájába letérdeplek,
lelkem Krisztus-létén szegek és keresztek...
Arcom könnyesre törik most a gyász-súlyok...

Pedig oly gyönyörű, ahogy a hajnal kél!
A Nap-pitypang derűt virul majd ég-szerte,
s a fölzsongó határban a csend is él...
E fény-tisztulásban a világ sem beste.

Csak bennem kúszik csont alatt is a tél.
Mert az én golgotám októbere vár...
Hiába hoz színvirágot sok lombszár
Anyám, ha hazád már ott van Istennél.