Csöndhangok
SzerelemEgy mézcsöppnyi fény
Lassan Hold-kaszát fen ezüstre az este,
míg sóhajokra olvadunk egymástól, aztán
bőröm pipacsmeződdé nyílik csendben,
hisz csók nélkül millimétert sem hagytál
rajtam…Ajtónk mögött ruhátlan most
a világ, egy a Tiéd és az enyém,
az idő valósága is csupán rongy,
a szerelem föléje emelő tenyér.
Összehajlott nádszál testem és tested,
minket a naplemente parazsa körbe
hull, és egymást leheljük tűzzé benne.
Úgy viszel a hegyig finoman, ölben,
miközben a sötétlés félhomályt szitál,
s a magasban szállni engedsz, szabadon,
mielőtt szívednek kortyig kiinnál…
És ha már elpiheglek, Te magadon
őrzöl még, a tekintetedben élőn,
meglátom én is saját szépségemet,
olyan, akár a csillagokra égő
alkonysugár, a mézcsöppnyi fényem Benned.
Mindig itt
Szétnézek most, a virradat
láthatárán túl,
mennyi út, mérföldkő-pillanat,
s közben mennyi muszáj-szél
fújt.
Mily sok gyertyavilág-alkony,
mosoly-naplemente,
mennyi párakönny a parton
hol álltam sokszor elmerengve.
S minden között egy
tábortűznyi szép,
mi áthatott az árnyakon,
csak egy fénypercnyi Ég,
mégis lobogott fél
élet-századon
át, bennem. Bennem rejteztél,
a felejtés-látszat mögött,
mint a tavaszok, lélegeztél
az idő novembere fölött.
Pillangó-nyár voltál, minden
őszben, mi hozzám közel ért,
hétköznapsúlyok alatt hitem,
ha fáradtnak láttam a reményt.
Itt voltál, ha csillagtávolnak
rajzolt is a sors,
öleléseid éjszaka átfontak,
hogy bennem magaddal
új álmot bonts.
Úgy éltél bennem,
mint az Egyetlen,
az Örök Férfi,
kiért csönddé bújva
remegtem.
Vérem, csontom még
ma is gyönyörűd érzi...
tenyerében szemem,
Te sorsommá gyúlt
szívdobbanás,
Te meztelen szerelem.
Szívverésnyi mennyország
Csillagszembogarakba álmosodik a fény,
az este cinegekék szárnytolla földre hull.
Nincs más a csönd fátyla alatt, csak Te és én,
ahogy pőre vágyunk egy lélegzetté simul.
Nőiességem minden sejtjében érezlek,
átkarolnak, és felemelnek a súgó fák,
belém ringsz, látom gyönyörűjét az életnek,
miközben szerelemmé lobban számon a szád.
Sóhajok gerincén borzong, milyen szép vagy,
karodban úgy születek teljessé, mint sosem
még, csókolsz, s bár éj van, mégis átragyog a Nap.
Az Ég meg mintha szemedből nyílna ott fenn,
pipacs-gyertyákat gyújtanak az angyalok,
az Isten bordafészkéböl kis mosoly reppen,
- érzem, összetartozva vagyunk csak szabadok,
míg szívverésnyi mennyországgá válunk itt lenn.
Hajnal jött
Hajnal jött, de ma fáj a rigószívdal,
míg nézem az apró meggyparázs-Napot,
érzem, közeled csillaggá illan,
-most élni is csak látszónak akarok.
A sirálytoll-felhők is elúsztak már,
hajnal jött, szembogara könnyopál.
Kiszakadt bánatsóhaj sok esőmadár,
csönd lettél, s érzem, már nem is szólnál.
Hajnal jött, elbújtak mind a pillangók,
mik mosolyt pilinkéltek nekünk nemrég,
mikor ölelve gyúltunk szerelemillatot.
De nézd, ma az álmok halott kis lepkék.
Hajnal jött, elhozta az őszt, a belsőt,
epigrammát ír kettőnkből a holnapnak,
szél tépi a tegnapi vágyvirág-mezőt,
ahogy szíveink távolin dobbannak.
Szívborzongás
Most vissznahgzik bennem a csendmélység,