Csöndhangok

Steel•  2019. január 26. 19:07

Hazatérnék

Tábortűzcsipkék az esti sugarak,
a temető pitypanglelkű és szelíd.
Meredéllyé váltak a belső utak,
s most csak azt várom, jussak el Istenig.


De az is elég, ha Te ölelsz át, Anyám.
Fénytenyereddel szótlan magadhoz emelsz,
csillag-eres kezed megnyugtat majd talán,
és a halálból újra születni nevelsz.


Hazatérnék most, kinyílnék sírodon,
mint szegfűillat, szabadon és könnyűn,
s érezném szél-ujjhegyed a szirmokon,
amint békét simít, hagy bennem örökül.


Mennék, felhő-mezők pille szépén Hozzád,
mennyboltcseppekből rajzolnék végtelent,
s Te megmutatnád nekem hajnalszobád,
onnan látnám, hogy teremtesz kék eget.


Hazatérnék most, szíved lenne nyughelyem,
az a csönd, mi benne lakik már, az kell nekem.
Nehéz most, túl nehéz ez a porhüvely,
hova-tartozásom e sorsban nem lelem.


Hazatérnék most, odaszállnék válladra,
mint a ködlepkék ha szállnak a Nap felé.
Csak vegyél magadhoz, emelj fecske-szárnyadra,
és a fáradt gyermek bennem mosolyra kél.

Steel•  2018. november 26. 16:06

Egy mézcsöppnyi fény



Lassan Hold-kaszát fen ezüstre az este,
míg sóhajokra olvadunk egymástól, aztán
bőröm pipacsmeződdé nyílik csendben,
hisz csók nélkül millimétert sem hagytál


rajtam…Ajtónk mögött ruhátlan most
a világ, egy a Tiéd és az enyém,
az idő valósága is csupán rongy,
a szerelem föléje emelő tenyér.



Összehajlott nádszál testem és tested,
minket a naplemente parazsa körbe
hull, és egymást leheljük tűzzé benne.
Úgy viszel a hegyig finoman, ölben,


miközben a sötétlés félhomályt szitál,
s a magasban szállni engedsz, szabadon,
mielőtt szívednek kortyig kiinnál…
És ha már elpiheglek, Te magadon


őrzöl még, a tekintetedben élőn,
meglátom én is saját szépségemet,
olyan, akár a csillagokra égő
alkonysugár, a mézcsöppnyi fényem Benned.

Steel•  2018. november 14. 17:53

Egy szívrész

Nagy papirlepkék mind a felhők, szárnyaik,

ahogy ide sóhajt fölém az alkonyat
könnyű pókháló-homállyá hullanak.
A házak, a fák rétessé nyújtják árnyaik,
mialatt a Nap csipkelángjai szépen
az utca porszemei közé alvadnak,
és eljő ideje a csillagtavasznak,
pedig idelent november van éppen.
Az éj szilvahéja lágyan körül ölel
minden angyalszembogarú kis lámpást,
míg a lelkek az álmok anyakarját várják.
Most még egy szélidőnyi hang sem zörren,
ez valami  égin szelíd  pillanat,
ahogy a csönd dérpilácsokat gyújt fel,
mintha szív részét nyújtaná az Isten,
annak, ki könnycsepp-térdeplőn e földön
itt maradt.


Steel•  2018. augusztus 27. 08:15

A vidék ősze

Itt a felhők szívhangja páracseppé hull,

s a patakban úszó szirmok vitorlacsipkék,
felettük a part fűz-árnyéka megsimul.
Mikor múlnak a lombok, mint dohánypillék
reppen a légbe mindnek lepke-lépte,
amíg levélpapírrá sárgulnak a mezők,
s rajtuk alkonyok verse lesz a csönd zenéje.
Itt a nyár epigrammáját írják az esők.
Dombok cipó-hátán tojássárga fény,
a Nap bágyadtan bimbózó őszirózsa,
szilvalekvár gőzlő kékje a hűvös éj,
ahogy a csillagmagokat szerte szórja.
MAjd amikor október sóhaja köddé száll,
és csöpp zúzmarafáklyákat gyújt a pirkadat,
az ősz avargyertyás sugarát csókolja rám,
s bennem szerelemmé válik a pillanat.









Steel•  2018. augusztus 10. 13:49

Nem lehet már

Apró mennyboltpárák mind a csillagok,

barackhéj-felhőket festeget a hajnal,

nélküled most keresem azt is, ki vagyok.

Elmúlásunk idejét tán kezembe kaptam,

mégis, tekinteted szentjánosbogárfénye

időtlen parázscsillanás lett enyémben,

szívemben itt marad szerelmed szívverése,

ha kell, így őrizlek, e több mint kevéssel.

Mert nem lehet már rám találó ébredés,

ahol nem Te vagy mindennapok májusa,

és nem Rád szomjaz a szélbe szakadt lélegzés,

hiába szőnek a távol-percek árnyakat.

Nem lehet már, hogy ne részemként élj bennem,

hogy puszta létezésed meg ne remegjem.

Nem, már nem lehet egy Férfi sem szebb bennem,

mert mindig Te voltál és maradsz a szerelem.