Csöndhangok
Hazatérnék
Tábortűzcsipkék az esti sugarak,
a temető pitypanglelkű és szelíd.
Meredéllyé váltak a belső utak,
s most csak azt várom, jussak el Istenig.
De az is elég, ha Te ölelsz át, Anyám.
Fénytenyereddel szótlan magadhoz emelsz,
csillag-eres kezed megnyugtat majd talán,
és a halálból újra születni nevelsz.
Hazatérnék most, kinyílnék sírodon,
mint szegfűillat, szabadon és könnyűn,
s érezném szél-ujjhegyed a szirmokon,
amint békét simít, hagy bennem örökül.
Mennék, felhő-mezők pille szépén Hozzád,
mennyboltcseppekből rajzolnék végtelent,
s Te megmutatnád nekem hajnalszobád,
onnan látnám, hogy teremtesz kék eget.
Hazatérnék most, szíved lenne nyughelyem,
az a csönd, mi benne lakik már, az kell nekem.
Nehéz most, túl nehéz ez a porhüvely,
hova-tartozásom e sorsban nem lelem.
Hazatérnék most, odaszállnék válladra,
mint a ködlepkék ha szállnak a Nap felé.
Csak vegyél magadhoz, emelj fecske-szárnyadra,
és a fáradt gyermek bennem mosolyra kél.
Egy mézcsöppnyi fény
Lassan Hold-kaszát fen ezüstre az este,
míg sóhajokra olvadunk egymástól, aztán
bőröm pipacsmeződdé nyílik csendben,
hisz csók nélkül millimétert sem hagytál
rajtam…Ajtónk mögött ruhátlan most
a világ, egy a Tiéd és az enyém,
az idő valósága is csupán rongy,
a szerelem föléje emelő tenyér.
Összehajlott nádszál testem és tested,
minket a naplemente parazsa körbe
hull, és egymást leheljük tűzzé benne.
Úgy viszel a hegyig finoman, ölben,
miközben a sötétlés félhomályt szitál,
s a magasban szállni engedsz, szabadon,
mielőtt szívednek kortyig kiinnál…
És ha már elpiheglek, Te magadon
őrzöl még, a tekintetedben élőn,
meglátom én is saját szépségemet,
olyan, akár a csillagokra égő
alkonysugár, a mézcsöppnyi fényem Benned.
Egy szívrész
Nagy papirlepkék mind a felhők, szárnyaik,
könnyű pókháló-homállyá hullanak.
A házak, a fák rétessé nyújtják árnyaik,
mialatt a Nap csipkelángjai szépen
az utca porszemei közé alvadnak,
és eljő ideje a csillagtavasznak,
pedig idelent november van éppen.
Az éj szilvahéja lágyan körül ölel
minden angyalszembogarú kis lámpást,
míg a lelkek az álmok anyakarját várják.
Most még egy szélidőnyi hang sem zörren,
ez valami égin szelíd pillanat,
ahogy a csönd dérpilácsokat gyújt fel,
mintha szív részét nyújtaná az Isten,
annak, ki könnycsepp-térdeplőn e földön
itt maradt.
A vidék ősze
Itt a felhők szívhangja páracseppé hull,
s a patakban úszó szirmok vitorlacsipkék,
felettük a part fűz-árnyéka megsimul.
Mikor múlnak a lombok, mint dohánypillék
reppen a légbe mindnek lepke-lépte,
amíg levélpapírrá sárgulnak a mezők,
s rajtuk alkonyok verse lesz a csönd zenéje.
Itt a nyár epigrammáját írják az esők.
Dombok cipó-hátán tojássárga fény,
a Nap bágyadtan bimbózó őszirózsa,
szilvalekvár gőzlő kékje a hűvös éj,
ahogy a csillagmagokat szerte szórja.
MAjd amikor október sóhaja köddé száll,
és csöpp zúzmarafáklyákat gyújt a pirkadat,
az ősz avargyertyás sugarát csókolja rám,
s bennem szerelemmé válik a pillanat.
Nem lehet már
Apró mennyboltpárák mind a csillagok,