13 október...

Csak állok, míg elbarangol a délután,
fejfák között az estsugár jelbeszéd,
borostyánidő kúszik a Nap után,
a szél elolvas egy utolsó felhőmesét.

Faleveleken néhány pírmaradvány,
füstkazlakat köt a földek keze,
a Te májusod is csak csillanó parány
Anyu, karácsonyok apró páracseppje...

Már tizenhárom október hajnalodott
rám, mióta fény-Monetté festett Téged
Isten, ( s tudod hogy ha magamba alkonyodok)
belém dideregnek a mécses-képek....

Te pillangóvilág voltál, de szárnyad tört,
ma csillaglírát ír veled az éjjel,
s bennem sírra hullt könnycsepp ez a csönd,
- már nem tudok kiáltani a miérttel...

Mostanra kitörtek a bánat-kataklizmák,
a szív meg nem alkuszik, de szembenéz.
Ragyogásod őrzik a gyertyaláng-prizmák,
mert tekinteted árnyékba sosem vész,

Tizenhárom október után is látom,
miként ha pirkadat derengett a lombra,
- mohát csillanó első fény barkaágon,
úgy gyúlt szembogarad tiszta, bölcs mosolyra.

A szívütemek közötti némaságban
minden nap így lát az itt maradt kislány.
Vénusz-tündöklés vagy hollóéjszakában,
örök alkony és napkelte-nyitány.