Még találkozunk...

Egyszer majd eldúdolnak
 engem is az angyalok,
a csöndig, - mint alkonyban
apró pára-akkordok, ernyedek
a kitárt karú földig...
Akkor, ott, talán októberi
délutánon, szélsuhanásnyi
nesz, egy utolsó szívverés
lehetek, akár Te egykor, 
mikor csak fájdalom maradtam
Belőled...


talán emberi elmúlás leszek...
Talán Hozzád felnőve vagyok,
ma még kozmoszpornyi élet,
Anyám, és szereteted lábnyomában
szülőként fogad gyermekévé
a halál...hogy ott, hol összelehelnek
az őszi lombok,


és a temetőn átremeg a napnyugvás,
csillagok ökörnyálsugarán
szembogárfényed megtaláljam,
és benne kivilágoljon majd
hazaérkezőn az én utam...
Szőke hajú hajnalként
szaladjak, szoknyám lehessen 
a hold és nap,  lehessek 
kisimult égboltkék, és  
Isten galambfehér vállára
vegyen, hogy felhő-lelkeink újra
találkozzanak.