Papírfecskék

Mint csöpp parázspille, égre pilinkél
a sok csillag, ablakomon csipkejég
festi opál-világgá a kelő Holdat.
Hol párák szembogarán hajnal gyúl, ott vagy
most Anyám. Ott, hol a falu szívverésén
angyalok tenyere simít szelíden,
és a szélderengésben az Isten létét
érzi az ember, míg a fejfákon megpihen
az alkonyat, s egy percre, a halálon túl mutat.
Benne látom mi voltam egykoron Veled.
De a gyermektavaszokat szemedbe hunytad,
mikor hófehér csöndbe hűvösödött kezed.
Emlékszem, míg pirkadatot mosolyogtál,
én rétzsongás voltam, kis napfénypitypang,
felhő volt a szárnyam, és az Ég a szobám,
hiába volt a sors nehéz ború-illat.
Gyermek voltam, míg mellettem lélegeztél,
míg a fák fölé, új hazába nem érkeztél.
S bár a gyermeket is elvitte a halál,
ott, Melletted boldog, ezt is tudom ma már.

Gyermekléptű már a múlt, bennem mécsláng,
eggyé lobbant őszi párák fényrajzai
előttem, mik beragyogják az égtájt.
Most megint ritkulnak a szél zajai,
neszekké révül velük az avarfutás.
Fura súlytalanságok az estfelhők,
már készül fent a csillaglámpa-gyújtás.
A régnek rezdülései - esőcseppenők,
impressziónyi visszhang a gondolatban,
szívhangfázisok közti időgörbület,
vigasz-tenyerű csend Anya-alakban,
- remények oltják a könnyerdő-tüzet.
Csak a pillanat ül a ténylegek
játszóterén, valamit várón lábat lóbál,
miközben a földön gyűlnek a dérsebek,
s bennem elborostyánodik a bánatopál.

Pislán égnek a naplemente-gyertyák,
felhőcsipkék szakadnak le, kozmosz-ködök,
fénylő párakendőt kapnak a néma fejfák,
- pár angyalszárny a hantokra öltözött.

Elszelídülnek a lombneszek, füstopál
a táj, felettük sok csillaghóvirág,
- égi tavasz a holt időn üzenni próbál-
bennem hitet, Istent formál Ég és földvilág.

Oly rég volt, mégis tegnap, hogy jött a halál...
Emlékszem fehér krizantém-arcodra,
hunyt szemedbe ölelted az őszi napsugárt,
s vitted oda fel a tejútpartokra...

Csak néztem mozzanatlan nyugalmad, Anya,
bennem szívföldrengés temette a kislányt,
miközben Te elindultál némán haza,
én megismertem az örök könnyek titkát.

Ma is szembogaramban parázslik minden nap,
az a gyászhajnal, mi felnőni nevelt,
de tudom (mert kell) Te ott lettél szabad,
ahogy sorsoddá fogadtad a messzi kék eget.

Most csupán a gyermekfájdalom szól bennem,
mert ez az érzés öregedni képtelen...
Csak mit magadból hagytál, az igaz Istenem,
mi voltál s maradtál, azt hinni szép nekem.

Már csillagok szentjánosbogara a fény,
mit az este szét lehelt a házak felett,
az éjnek holdszembogara messzi remény,
mely itt álmokkal ringat el minden lelket.

Távol búzapillék suttognak halk mesét,
sok vadvirágtenyérben lepke pihen,
szellő-dajka nyújtja a fák felé kezét,
s elaltatja a lombokat szelíden.

A némaság anyja ölében pihenő
magzat képe, tova a nappalok összes
kusza harca. Oly árny-könnyűn libbenő
a perc, amint ujjhegyén tartja a csöndet.

A völgy szívverésén Isten simít végig,
míg a hajnal árvalányhajú fénye kél,
és elragyog a határról fel a kékig,
ahol már a felhők fecske-lelke él.

Mert kicsiny falum teremtett szépnek rajza,
csodák mesekönyve, ahová a szem lát,
Apám, Anyám, gyermekségem régi arca,
szívem örök otthont csak benne talált.

Templom-szembogarú most a téli csönd,

ahogy beleolvadok, mélyemen túl lát.
Még itt őrzi hajdani lépteid a föld,
a falu tenyérrajzolatán megannyi ránc
sorsod történelmét mutatja, Apám.
Nézem a nyírfák, jegenyék szikárságát,
míg fény gyúlik a sok messzi csillagtanyán,
és az alkonypercek hűvös, pisla árnyát


elnyeli a hófehérke-hajú éj.
Közben elfoszlik minden habcsipke-felhő,
s szívveréseim közé oson ez a tél,
hiába festi szemzölded a bús mező...
Benne is csak magányod Monetjét látom,
s amint párát maszatol rá tekintetem,
haloványság marad velem, és én fázom,
mert nem éri el, csupán a semmit, kezem.


Annyi ölelést vitt magával az idő,
sosem találkozott érintések tűntek
el, hóvirág-könnyként értünk majd kinő
mind, ha március-szelek felcsengettyűznek.
Mégis vigasztalan bennem a kislány,
és a felnőtt emléked előtt térdre hull.


Hisz a gyermek s az apa tavasza ma már
mint apró zúzmarasugár léte, kihuny.
Örök november lettünk mi ketten, Apu.
Valami Isten döntött, másítatlan hiány,
és nem nyílik ki egymás felé több kapu,
bezárta tétovaságunk előtt a halál.