Papírfecskék
KritikaKöpenyek
Sorsfogasra akasztott fura holmik,
Csupa élettől színes a harmadik,szegélye örökké bohókásan ring,gallérja véd akkor is ha havazik,biz nem kell neki helyette flaneling.Könnyedségtől irigylésre méltó mára negyedik, mintha nem lenne csak nyár,nem igényli pluszban a társ subáját.
Csendtől nehéz az ötödik, de le nemveti az arc, hogyha belerokkan sem,mintáján mégis többet lát a szem,gomboltan is kiabál az a benn...Mennyi köpenyt hordunk, még sorolhatnám!Így rejtőzködünk, de mostoha egy bález, melyet táncolunk a felszín utcáján.
Piacon
Kitárja nekem kapuit a reggel,
majd piacként adja mélységét a csend,
kofánként igen-igen változó a trend.
Lázadó ifjú száj nikotint legel,
dereka télen sem fázik a lánynak,
haspulcsiban csak ingerekre várnak,
a kabát neki fölös, még ingyen sem kell.
Körme mint a paradicsom, fiúnak
virít, egy festményt ki láthat hiúnak?
Ha még szép is, érte több vevő perel.
Amott meg a szegénység standja nyitja
ablakát, de rongyot nem kér a jólét
kliense, erre ugyan nem dob lóvét!
Nem kamasz, hogy farmerját divatra nyírja...
Készlete csekély az utcai polcnak,
az elkerült peremen lőrék folynak,
filléres sorsukat tán Isten írja?
Hamis egy készpénz ez, de könnyen zsebre
teszi a világ, ahelyett, hogy a szebbre
adná kezét, vele ásódik meg sírja.
Közönycipót árul a következő
kereskedő, bőségtermék, mindig friss,
elfogyni képtelen, nem mondja, hogy nincs!
Megkóstolni lassan már kötelező!
Profilja napjainkban bizony kapós,
csak egyszer vegyél, sosem leszel adós,
csupán szemellenzőre költekező...
Ám a legjobb cikk ez, ebben a valóság
talán tényleg lenyelhető gyarlóság,
hol az emberség csak nagyolt összetevő.
Doktorok és betegek
Azt hiszem, reggel kórházba megyek,
lelkem betűkben látták a sámánok,
rajta bizony hemzsegnek a legyek,
fejemben a gondolatok sátánok!
Nem is tudom, most mitévő legyek,
javaslatukra vitamint szedjek?
Nagy a baj! - mondja a rögös eszmék
orvosa. Sajna már csak pár évem van
hátra...Eltűnődöm, még mit tennék,
ha a gyógyulás így magamra hagy?
Mert posztmodern-AIDS a diagnózis,
nem szabad írnom, mert újabb dózis
minden papírnak adott szívsorom.
Önmagam mérgezem, és a kort is,
mit érzésként adnék, hát kínorom!
Bár kaphatnék orvosságot, kortynyit
legalább...Nem tudom, hogy nyerek majd
megváltást? Lehet Isten is elhagy
ezért, hiszen megcsúfolom csupán
a költészet szépét! Amit írok
torzszülött, fájdalomnak is mutáns!
S hogy mi benne az értelem, az titok...
De az az egy vigasztal e kórban,
nem önkényesen hullok el a porban.
Csak azt bélyegzik rám, hogy firkász vagyok,
eldöntik, az életem tartalmatlan,
fikciónak is üresség. Nesze "dalnok"!
Ezt érdemled, méghogy te halhatatlan?
Tisztelt doktorok csak egy a bökkenő,
nem vagyok se szőke, se gyönge nő.
Tudom, hogy most egy világ összedőlt
a nagy ideákban, hiszen tovább
küzdök levegőért, pár röpke kört
futok még itt az intenzívszobán.
A csalódásért ím szabadkozom,
mert hogyha kicsit sem csalatkozom,
önök egészségesek mind. A fertő,
melyet kortársaimmal hurcolok,
ne féljenek, lemarad a hegyről!
Vírusosan feljebb nem cuccolok!
S úgy hiszem, a többieknek szintén
jó e betegség kis alsó szintjén.
Ha lehet, a sziklákat tartsák ott fent,
tudni vélem, a gyors halált tartják
jó megoldásnak, de kíméletet!
Van ki így vezekeli tévútmagát,
ha egyszer hagyta terjedni e szert,
és elfogadta ő sosem lesz szent.
A kórisme után engedelmükkel
haza megyek, ahol a szeretet
nyitott szemmel jár, nem elvetemülten
néznek tárt szívemre az emberek.
Köszönöm a figyelemfelhívást,
de mert időm kevés, folytatom az írást.
Művészeti generációk
A gondolat városában baktatok,
előttem nyitva a jelen csarnoka,
szemlélek némán ismeretlen arcokra,
és érzem, belül túl rég hallgatok.
Robogó vonat az idő, tűnt évek,
mint elveszett poggyászok, melyet az úton
ott felejtett a változás, a múlón
igyekvő, szemszögből állított mérce.
Csapodár sármőr ma az ízlés, alvó
századok eszméit ha bálványozza,
így ítél rád: bohócnak jó vagy, bravó!
Az újkort becsmérlőn látványozza,
számára nem több, mint süllyedő hajó,
nemzedéke világát elkárhozza...
-véli ő. Látóterében torzulás
mit a ma generációja saját
nyelvén a művészetnek ad. Lombhullás
- szomorú, ahogy csak zúdítja szavát...
Ennek az egyenesnek nincs fordulás,
ha színed más, te sosem leszel barát.
Minden, mi éned, valóságod része,
szűk nézetének csak a bóvli fészke,
festészet, irodalom, zene vétke.
Piedesztáljának nem lehetsz szépe.
Hogy semmibe vesz, az még megszokható,
csak pocskondiájának lenne mérték!
Zabolázná annak hosszát-széltét!
Mert más vagy, még érték vagy, ez felfogható.
Sokszor-sok
Sokszor sok a tudatos ébredés, a monotonitásban lézengés, a küszködéssel kapott égzengés, a pénz kell fertőjében tévelygés.
Sokszor sok már ez a közöny-méreg, hogy ma a becsület is csak féreg, a törődés elkorhadó kéreg, és hogy elveszett tű köztünk a lényeg.
Sokszor sok a jelen hanyatlása, bennünk a rákfene lappangása, a kapzsiság terjedő pattanása, a tenni kéne hang altatása!
Sokszor sok, hogy rutinok az évek csupán, a kulcsra zárt most, miben élek, s hogy a holnapok már titkos rémek, hogy törvényeikben lépni félek.
Sokszor sok ez a gépezet-világ, hogy emberségünk magából kirág, nem marad gyermekünknek sem virág, mert gyárfejszénk minden hajtást kivág!
Sokszor sok vénánkban a vér-romlás, csak magyarázzuk magunknak a botlást, hogy miért nem állítjuk meg az omlást, az Istenből és a hitből bomlást.
Sokszor sok nekem ez a gyöngeség, hitványodók lettünk és söpredék, és már régen sok a rossz növendék, sorsunkkal nem virradhat csöndes vég.