Papírfecskék
KultúraPárizsi látkép
Hol hullám-hallgatag folyik a Szajna,
Région Parisienne szívében
Párizs tárlatára virrad a hajnal.
Ha a csillagopálok mind kiégtek,
látni Louvre reneszánsz-szépségét,
üvegpiramisán csillan a reggel.
Észak-táján Montmartre fényképét
őrzi, hogy mikor elmereng a csendben,
utcáira vigyen a bársony este,
gyönyörködni hangulatos báját.
Majd a Sacré-Coeur ősi lelke
kitárja sorsunknak áhítat-szárnyát,
imát súg a Saint Gervais szeme,
míg a Hold megveti ébredés-ágyát.
Fekete achátkristályként ragyog fel
az éj, fáklyává gyúl az Eiffel torony
fénye, s a magány szerelemre lel.
Keleti szegletén virradat oson,
az I'le de la Cité-re pírral fest
új napot, miközben még ködtől kócos
haját fésüli az első arany-sugár.
Derengés-fátylát leveti az Égbolt,
felhői a múlt kürtjét halkan fújják,
ezredévek hangján sóhajt a régvolt.
A Notre Dame gótikus temploma
hív, hol majd kőfaragott homlokzatán
az alkonyszín mint tűzparázs, ellobban,
álmodva tűnt koruk ma poros nyarát.
A Lago Maggiore
Barabás Miklós: A Lago Maggiore című festménye nyomán
Grafit felhők habjától duzzad a lég,
árnyékba takarva megannyi hegy-platánt,
míg alant, suttogásként simul a szél
a bézsarany folyó mozdulatlan arcán.
Jégkornak gleccserméhéből született
e víztükör, Alpok napnyugvó lábától
csordult útra, meder-mélyre süppedtek
ezredéves titkai, az időt áthágón.
A Bolle-di Magadino század-szép
léte pihen torkolatprovinciáin,
a Tesse szívverése, mint anyai méh,
táplálja, sóhaján a Hold is virágzik.
Nyugati csöndjén terül az Ascona,
léleknéma sétány hullám-mosott partján.
Mikor a pázsitviolás szemű alkonyat
a Monte Verita köré fonja karját,
a Madonnad Del Sasso kapujában
békesség-illatát issza a zarándok lét,
s tajték-ringató, meztelen halkulásban,
olasz ízű fuvallomát Svájcig hinti szét.
Amit sosem fúj el a szél
Margaret Michelle: Elfújta a szél című regénye nyomán
Sóhaj-fuvola csendül estem fülébe,
szunnyadó kornak parazsa fénylik fel,
ódon szépének fakulatlan tükrében
század-messzi Dél varázsa érint meg.
Gavallér-bókok szűzi hódolatát
látom, hogyan lobban kisasszonyoknak
szívébe…a ma rongyosra kopott talár
csupán, ahogy szemembe csillan most soha
nem enyésző tisztasága. Nemes ifjak
acélos bátorsága mesél, hősi
lelkük múlt-arcú csillagokat ringat
az éj partjain. Csatáik vérét őrzi
hajdani honuk földje, kőhalom írja
sorsuk mementóját. Szerelmek hamvas
bája pirul az alkonyatot sírva,
hol napjaik illata emlékként ballag.
Hisz e tűnt-ízű világ örökzöld él
a történelem némult almanachján,
nyers-szelídsége, mint hajnal-tiszta Ég
világol át a változás talapzatán.
Butrint – a romváros
Hajdanán, ősidők mítosz-arcú földjén,
a Jón-tenger illatának erdejében,
Istenek szaván épült. Falait röggé
koptatta a múlás eróziók csendjében,
de a világ még őrzi cserzett szépsége
sóhaját. Helenosz létének szülő-atyja,
romkertjének halkan búgó mélyében
titkok hófehér virágszirma sarjad.
Köveinek málló Parnasszusán holt korok
lelke alszik, Trója letűnt napjainak
sorsa homlokára pecsételt múlt-orom,
visszhangja történelem némult dalainak.