Papírfecskék

Merengő angyaltekintetek a felhők,
elhamvadó ágparázs az alkonyat,
a temetők kis szentjánosbogár-mezők,
ahogy a gyertyaimák fellobbannak.

Fénytérdeplő a táj, és ahogy sejlenek
a csillagtávolok, magába halkul a perc,
míg a bánatpárák a hantra cseppennek,
és a könnyek kezét megfogja a szeretet.

Dérderengést lehel az éji közel,
olyan rezzenetlen még a lomb is körül,
mindig így van, ha Halottak napja jön el,
mert nem a múlás, hanem az élet dicsőül.

Hisz minden pillanat itt lélegzik bent,
mit az idő látszón a halálnak adott,
mind egy hajnalmosoly ott, ahol a csend
mögött az emlékezés Istennek találkozott.

Templom-szembogarú most a téli csönd,

ahogy beleolvadok, mélyemen túl lát.
Még itt őrzi hajdani lépteid a föld,
a falu tenyérrajzolatán megannyi ránc
sorsod történelmét mutatja, Apám.
Nézem a nyírfák, jegenyék szikárságát,
míg fény gyúlik a sok messzi csillagtanyán,
és az alkonypercek hűvös, pisla árnyát


elnyeli a hófehérke-hajú éj.
Közben elfoszlik minden habcsipke-felhő,
s szívveréseim közé oson ez a tél,
hiába festi szemzölded a bús mező...
Benne is csak magányod Monetjét látom,
s amint párát maszatol rá tekintetem,
haloványság marad velem, és én fázom,
mert nem éri el, csupán a semmit, kezem.


Annyi ölelést vitt magával az idő,
sosem találkozott érintések tűntek
el, hóvirág-könnyként értünk majd kinő
mind, ha március-szelek felcsengettyűznek.
Mégis vigasztalan bennem a kislány,
és a felnőtt emléked előtt térdre hull.


Hisz a gyermek s az apa tavasza ma már
mint apró zúzmarasugár léte, kihuny.
Örök november lettünk mi ketten, Apu.
Valami Isten döntött, másítatlan hiány,
és nem nyílik ki egymás felé több kapu,
bezárta tétovaságunk előtt a halál.

Nyíló erdővirág  most ez az este,

a láthatárkékség meg Isten szeme.
Csak a szótlanság szíve ami beste,
és én, ahogy merengve eltűnök benne.
Elbóbiskol a falombok légi hangja,
fent kikericcsé születnek csillagok,
alszik a bogárzünny apraja nagyja,
itt lent a gyásztól ébren csak én vagyok.
Felszakad bennem a csöndek légzése,
utakat keresek, hol megtalállak,
de mélyembe lát a könnyek mélysége,
a földi út már átadott Téged a halálnak,
Apám. Még tétován mozdulok, mennék,
mert hinnem kell, megőrzött az élet itt.
Én kislányszívvel őrizlek, mint a reményt,
hogy híddá építhessem feléd a semmit.

Pipaparázs csupán a közelgő este,
a pára selyemfoszlányai arcomon...
A szívemre ült némaság oly beste,
mint holdárnyék az éjjeli partokon.
Elhalkult a patak szívmoraja is,
bennem csak egy kislány válla rázkódik,
világában már örök hiányod lakik,
Apám. A Tiéd épp csillagot álmodik,
hogy aztán szembogarukról hozzám láthass,
és derengésük szelíd Isten-ujjhegyén
simíthasd mosollyá gyászát a kislánynak.
De tudod Apu, a fájdalom túl nehéz...
Krisztus-stigma minden mélyült csöndemen,
kis hóvirág-könnyek nyílnak szememben,
a sosem voltat, sosem lehetet ölelem,
és kereszt-halált halok a perceken.

Apám elköltözött, ahogy egykor rég.

Most új házat ácsolt neki felhőkből az Ég.
Apám elköltözött, de most a messze,
már a végtelen kékjének páracseppje,
s ez a csepp ráfagy a szívverésekre,
míg hamvakká könnyűl sok földi terhe.
Apám most a fény szembogarára száll,
akár a harmat, majd a részévé vál.
Apám bezárta a földi bánat honát,
könny és árny többé nem szorítja torkát.
Talán mér rég csomagolt és készült oda,


talán fáradttá lett a nap-napi gondra.
Apám elköltözött, de nem hagyott hátra
mást, csak könnyszalagot emlékfejfákra.
Apám elment. Már hiába keresem.
Talán nem tudta, mennyire szeretem.
Apám már úton van, lelke madár-szárny,
és éjjelt világoló csillagpapírsárkány.
Apám most messze, túl messze költözött,
piciny univerzumsugárnak öltözött.
Apám elköltözött, csöndhajóra szállt.
Látod? Isten tenyerén bont hajnalvitorlát.