Papírfecskék

Kék damaszt fent a menny, július meg lángol,

de én befelé látva, Hozzád csendesedem,
miközben csókod hiánya ég a számon.
Szelíd gyertyalobogás vagyok, most megremegem
sóhajod ujjhegy-érintését bőrömön,
s a csodát, amit e szerelem él bennem,
- Veled. Néha félek túl látni e gyönyörön,
mert nem tudom, lehet-e ily pőrén szeretnem.


Már lélegzésemmé olvadtál, oly régen,
ragyogássá csak Tőled tudok válni,
s Benned lehetek csak szabadság, egészen,
látsz, s én csak így tudok hazatérni, és szállni.
Már térdre hullnak előtted mind a szavak,
csak pihegnek a Férfi szépségét merengve,
a távolság is kéz a kézben halad,
utat nem találva, s talán nem is keresve.


Míg minden pillanatban Érted szomjazom,
a múlt és jelen súlyát vállamon hordozom,
- kitárt karral vár Rád az eljövő holnapom.
Te vagy a viharom, békém és otthonom.
Sorsunk valóságát fájva könnyparázs vagyok,
s ha kérdezek, Téged rajzol elém Isten,
Téged súgnak csupán a szívveréshangok,
ha válaszok nélkül maradok itt benn.

Ősz vagy, naplemente-hűvös,

szememen pára,
szívveréslepkék nemrég bűvös,
ma töredező szárnya.
Ősz vagy, nyárral búcsúzó
lobogás,
parázs-könny, csontba lángolt érintés,
vágyak gerincén ott maradt 
borzongás,
- néha térdgyöngén szeretnélek
kérni még...
DE ősz vagy már, álmoknak
ébredés,
másik holnapba nélkülem-érkezés.
Ősz vagy már. Hóvirág-dér
a hajnalon,
hol egykor asszonyoddá
lettem ajkadon.
Ősz vagy, szerelem-pipacsok
hullása.
Mégis, bennem csillag-ábrándok
gyúlása.

Az idő karosszékéből kinyújtózik 
a perc, szétcsurognak a hajnalmályvák,
csillagok aranyág-pillája lehunyódik.
Szívveréseimen kis virradat-párák,
ahogy megszeppent pillanattá szelídítesz.
- A mennyboltkék rám zuhan, s eltakar,
íriszedbe nyalábolva csendesítesz,
majd felzubogtatsz, megmutatva magad.
Lélektől lélekig lehel az érzés,
opálgubómból rügyként bújik a vágy,
tenyeredbe teszi a nő lepke-létét,
s jégbarkáimra rácsókol a nyár.
Mintha pacsirták dalolnának bennem,
úgy válsz gyönyörű visszhanggá súgó száddal,
májust sarjul a föld-alvó szerelem,
és az élet-univerzumába szárnyal.

Fényhamvas reggelen csillagtemetés

A horizont épp elcseppeni csermelyét,

hűvösen sóhajt felettem most e kék...
De megérzem tekinteted tenyerét,
- májusin harmatcsillagos lesz az Ég...
Pedig még nem történik semmi sem, csak
a másodperc, mi bennem nyomot hagy.

Szívbordámon ujjhegyérintéssé válsz.
Nem tudom a miértet és a hogyant, de
fényév-messzinkből közelségedbe zársz.
Csitris térdremegéssé szeppen a csend,
pitymallat-éledés látnom, hogy : szeretlek.
Hát szülnek még csodát az aprók, a kevesek.