Papírfecskék

Merengő angyaltekintetek a felhők,
elhamvadó ágparázs az alkonyat,
a temetők kis szentjánosbogár-mezők,
ahogy a gyertyaimák fellobbannak.

Fénytérdeplő a táj, és ahogy sejlenek
a csillagtávolok, magába halkul a perc,
míg a bánatpárák a hantra cseppennek,
és a könnyek kezét megfogja a szeretet.

Dérderengést lehel az éji közel,
olyan rezzenetlen még a lomb is körül,
mindig így van, ha Halottak napja jön el,
mert nem a múlás, hanem az élet dicsőül.

Hisz minden pillanat itt lélegzik bent,
mit az idő látszón a halálnak adott,
mind egy hajnalmosoly ott, ahol a csend
mögött az emlékezés Istennek találkozott.

Az alkony utolsó szalmalángja

Szénpor-lelkét kitárja most az este,

Épp, hogy mécsesláng-derengés az este,
a fények csupán álmos gyermekszemek,
ahogy közelebb oson az éjjel perce,
és a párák gyöngyparazsa feldereng.
Csillagok születnek, kis csipke-pillék,
a fuvallat pulzusa jámboran halk,
a völgy ringatja már a patak szívét,
míg fodros hajába az ég Hold-csatot rak.
A pázsit-rezdülés libbenésnyi nesz,
az árnyak szederleve mindent elönt,
míg kis falum Isten vállára szendereg,
és nyugalmát belé leheli a csönd.

Halvány tulipán-lob a korai égbolt,
a csillag-gyufalángokat már elfújta
a hajnal, megannyi harmatpetty kis mécsfolt,
majd a sejlő Nap mind ragyogássá gyújtja.
Messze a horizont még szikla-azúr,
s apró tökvirágok sárgái a fények,
bár Isten mennybolt-szemén még felhő az úr.
Falevelek pilléznek a fecske-szélnek,
míg bibe-por aranyát szórja a reggel,
és elszállnak a fekete lepke-árnyak.
A kert itt-ott lányos málnapírt lehel,
míg üde szívverése hallik a határnak.