Egészségügy

 

 

Mondják, így az egészségügy, úgy az orbán, meghogy a stadionok. Aztán minden marad úgy ahogy van. Ami nem is baj. Mert éppenséggel lehetne jobb is, de annak kell örülni ami van, abból kell kihozni a legjobbat. Nem máshol, nem másból. Itt és most.

 

Édesanyám feljött hozzám látogatóba. Háromnapi közös program és unokázás után magára hagytam egy napra, mondtam, jövök másnap. Aztán eszembe jutott, nyitvamaradt a fürdőszobaablak. 

Gondoltam megcsörgetem, zárja be, nincs  rajta szúnyogháló, itt a poloskainvázió, meg egyébként is. Állatok maradjanak odakinn.

 

-Jó napot kívánok!- mondja egy ismeretlen hang, majd folytatja. - A néni  rosszul lett a buszon, besegítették ide a patikába. Szerencsére itt van a körzeti orvos. Tud valami más betegségéről, gyógyszerallergiájáról?

-Nem tudok! - válaszoltam. - Néha elő szokta adni a nagy halált, de amúgy a kora ellenére hál'Istennek, jól van. 

-A doktornő szívinfarktust diagnosztizált. Most csinált ékágét, hívtuk a rohammentőket. Adja meg kérem a számát, értesítjük, ha többet tudunk.

 

Földbe gyökerezett a lábam, mozdulni sem tudtam. Elkezdett forogni velem a szoba, akaratlanul is folyt a víz a szememből. Az én édesanyám, infarktus, az kizárt. Biztos pánikbetegség, vagy valami hasonló. Képtelenség. Olyan erős, mindig vidám, ez lehetetlen. Nem tudom mennyi idő telhetett el, nem bírtam tovább várni, visszahívtam a kedves hangú, segítőkész hölgyet. 

 

-Megjött a mentő, de még mindig itt áll a ház előtt! - válaszolja, aztán csönd. 

-Nem hiszem el! Miért nem viszik már? Mi lehet a baj? - értetlenkedek.

-Várjon, jön az egyik ápoló! Csak egy pohár vizet kér, nincs a mentőautóban. Már elindultak!- hallom a távolból, de ekkor már nehezemre esett a gondolkodás.

 

Próbáltam tudatosan a jelenben maradni, de rámzúdult az elmúlt ötven év emléke. Visszahúzott. Édesanyám, aki mindig mellettem volt, most életveszélyben fekszik valahol. Ezt nem teheti. Még olyan fiatal, annyi dolgunk van még. Persze ezt nem így kellett volna, azt meg nem úgy. Kellett volna..... Ez már a múlt, nem tehetünk semmit ellene. Csak forgott velem a világ, kapkodtam a levegőt, képtelen voltam uralni az elmém, mikor megcsörren a mobilom:

-A városmajori kórház intenzív osztályáról telefonálok! Megműtöttük az édesanyját, szívkatéterezést hajtottunk végre nála. Kérem jöjjenek, ahogy tudnak!

-De jól van? - kérdezem. -Ugye életben marad? -Nem mondhatok semmit, kérem jöjjenek, ahogy tudnak! -válaszolja, majd leteszi a kagylót.

 

Nagyjából két óra volt az út Pestig. Mire felértem, a hugom már bent volt az intenzíven. Szerencsére nem vagyok jártas kórházi dolgokban, ennek ellenére könnyen eligazodtam. A személyzet udvarias és segítőkész, beöltözés után gyorsan a kórteremben találtam magam. 

Csövek és monitorok mindenütt. Számok, kijelzők, vonalak, vezetékek. Édesanyám ott feküdt mozdulatlanul, csak a könnyes szemében látram némi életjelet. Egyik kis érzékeny rokon hölgylátogató zokogva szaladt ki, nem bírta a látványt magában tartani. A nővérek tették a dolgukat, orvossal nem találkoztunk. Ennek ellenére működött minden, hozták- vitték a betegeket, a gépek jelzésére azonnal ott termett valaki. Jelenlétünkön kívül másban nem tudtunk segíteni. Háromtól hatig lehetett bent tartózkodni, fél hétkor udvariasan kitessékeltek bennünket. 

 

Este előkerültek a régi fényképek, zenék, felelevenedtek a régi emlékek. Amikor helyén vannak a dolgok, hajlamosak vagyunk elmenni ezek mellett, ilyenkor hiánypótlásképp egészen másként hatnak. Segíthetnek, de az űrt nem pótolhatják. Borzalmas éjszaka volt, reggel sem akart enyhülni a fájdalom, sőt kilenc óra táján felerősödött. Utólag kiderült, nem alaptalanul. A megadott telefonszámot képtelenség volt elérni, így nagyon feldúlt állapotban vártuk a három órát.

 

-Agyi infarktust, strokot kapott az édesanyjuk ma reggel! - mondja az egyik nővér érkezésünk után. -Többet nem mondhatok, a doktor úr tud felvilágosítást adni!  -Ezért a reggeli pánik!- mondom a hugomnak, mire kiderül, neki is hasonló megérzései voltak.

Később előkerült egy orvos is, aki futólag, de udvariasan elmagyarázta, ez teljesen természetes ilyenkor. Szerencsére jó helyen volt, időben elkapták, így nagyobb baj nem történt. 

Szegény anyánk ott feküdt ugyanúgy, ahogy tegnap hagytuk. Csövekkel mindenütt, magatehetetlenül. Könnytől nedvesedő szomorú, élettel teli szemekkel, ám a beszéd nagyon nehezen ment neki.

Így teltek a napok, senki nem tudott semmit, a nővérek tették a dolgukat, nagy volt a nyüzsgés. A kezelőorvosát sajnos nem sikerült elérnünk, talán nem is volt állandó, vagy csak  nagyon elfoglalt. 

 

Öt napra rá, délután jött a telefon, átszállították egy másik kórházba, kikerült az intenzívről. Kívülről egész bizarr a látvány. A falak leverve - utólag kiderült nagyobb a baj, a ráfordítandó összeg meg nem elegendő - majd meglesz ez is egyszer. Belülről sokkal nyugodtabb a légkör, a körülményekhez képest rend és tisztaság, egész nap lehet látogatni a kétágyas szobában. A nővérek szintén nagyon kedvesek, az orvos is készségesen állt rendelkezésünkre. A legnagyobb örömünkre összefutottunk egy rég nem látott unokatestvérünkkel is aki régóta itt dolgozik és nagyon hasznos tanácsokkal tudott szolgálni. 

 

Most itt tartunk. Esik az eső, munka van. Délután jön a legkisebb nagylányom. Közös ebéd után mamalátogatás, aztán meglátjuk. Mindenesetre úgy néz ki, túl vagyunk a közvetlen életveszélyen. 

 

Hálás köszönet mindenkinek! A két embernek, aki lesegítette a buszról, a perbáli patikusoknak és körzeti orvosnak, a mentősöknek, a városmajori kórház intenzív szívsebészeti osztályának, a kútvölgyi kórház szívrészlegének ilyen módon is! Remélem lesz alkalmunk személyesen is találkoznunk és hálánkat kifejeznünk az áldozatos, odaadó munkájukért, azért, hogy a körülmények ellenére a maximumot adják emberségből és tudásból egyaránt. 

 

Budapest, 2018 október 21.