Idő

Kattog az óra a falon.
Könyörtelenül telnek a percek.
Órák, nappalok, éjszakák,
napok, hónapok, évek.
Semmiből leszünk mi emberek,
s testünk a semmibe porlad.
Fehér ujjakkal szorítjuk az időt,
mégis elfolyik csendben a holnap.
Öröknek hisszük, mégis oly rövid.
Elpereg, mint a homokszemek.
Nagy tettek, hatalmas pillanatok,
nem lesznek majd csak történetek.
Csak nézzük, hogy elfolyik előttük.
Pereg a homokóra, az inga leng.
S ha megáll a szívünk a végszóra.
Mindent elborít majd a csend. 
Olyan valótlannak tűnik,
nem látjuk a pazarolt ídőt.
Nem ismerjük fel amit veszítünk,
csak majd éppen a halál előtt.
Addig kell szeretni, amíg lehet.
Addíg amíg ketyeg az óra.
Semmit se bánni csak fáradtan
boldog mosollyal térni nyugovóra.