"Én és..."

"Én és ..."

Az emberi magasrendűség részét képezi az ismeretlen feltételezése.
"Itt vagyok én. És az ismerőseim, barátaim, rokonaim. Itt a település, ahol élek.
No de mindezeken túl? Mi van, mi lehet?... Mekkora a világ? Hány, kiféle, miféle nép, ember és egyéb lakja?... Hány, miféle, kiféle ország, csillag volt / van / lesz / lehet a mindenségben? ...
Ősrobbantunk-ősroppanunk vagy örökké léteztünk-létezünk? ...
Az mondják, volt népvándorlás, harmincéves háború, gyarmatosítás.Tényleg volt?
Hol és milyen értelmes és kevésbé értelmes lények éltek és élnek? Mit esznek? Mit hisznek? Mit építenek?
Én csak töredéke vagyok annak a, ennek a bizonyos világnak. Egy csomó minden van, volt, van, lesz tőlem térben és / vagy időben távol. "
Az ismeretlen feltételezése, az ismeretlen gondolata.
Az ismeretlen, ami talán ismerhető, talán ismerhetetlen. Vagy tudnám ismerni, valahogy, valahonnan vagy nem, sehogy és semmiképp.
"Az én horizontomon túl. Lehet, semmi sincsen. De feltételezni kell, hogy van. Nem tudom, hol, mikor, milyen, miből, miért, mennyi és mennyire. De valahogy foglalkozni kell a mindennek általam nem látott tartományával."
S mit tesz az ezt végiggondoló bölcs? Mit tehet?
"Van a világban (volt, van, lesz): ez, hogy... az, hogy...
Szükséges ezzel kapcsolatban, hogy:... és megtörténik-megtörtént, azzal kapcsolatban, hogy: ... és megtörténik-megtörtént."