Hámori tónál

Mikor megláttam Önt,
a hámori tó partján a szikla
ormon ült.
Hosszú vörös haját kibontotta,
mely lágyan omlott le a derekára
közben mosoly ült a szép orcájára.

Csónakommal kikötöttem,
és Kegyed mellé ültem,
félhomályban a sötétben.
Kegyed csak mesélt, és arra kért,
hogy Önhöz ne fűzzek sok reményt.
Az ismert okokra hivatkozva,
szívemet kissé megtaposta.
Arcom kezeimbe helyeztem,
és elgondolkodtam,
hogy miért vagyok ily szerencsétlen.
Kisasszony bocsásson meg,
és ne dobja ki a megtaposott szívem.

Ha időm engedné,
akkor én telegráfon feltárcsáznám,
hogy halljam a selymes hangját,
és képzeletben lássam a bűbájos orcáját.

Kisasszony csak hallgattam,
és megszólalni nem tudtam.
Csak néztem, hogy Ön mily csinos.
Viselkedésem szinte már kínos.
Kérem bocsásson meg!

Mielőtt Kegyedbe bele habarodnék,
csónakomba ülők,
és elcsónakázom,
hogy ne halljam amit mond nekem,
hogy sokat pofázom.

Hazaérve szobámba megyek,
fegyveremet a fejemhez teszem és ...
Úriember módjával ezt, meg nem teszem.
Kérem, hogy ne ijedjen meg,
mert még szeretném látni bűbájos orcáját,
és sudár alakját,
és még hallani a bársonyosan csilingelő hangját.

Kegyedet megőrzőm, szép nemes emlékemben,
de ha Ön még is úgy gondolja találkozhatunk
néha-néha a kertben.

Láthatja, hogy még így is nehéz ...
még így is nehéz e pillanatokat átélni
még így is nehéz Kegyedtől kellő képen elköszönni
még így is nehéz a szépségég elfeledni.