Kálmán blogja

Irodalom
verselo•  2018. június 8. 11:31

Riport Idős Emberekkel.

 

Visszaemlékezés a gyermekkorra.
- kocsmai elbeszélgetés -

Ezt a beszélgetést, hogy papírra vessem, ahhoz le kellett mennem egy igazi vidéki kocsmába, ahol még a füst a terembe áll, és csak ajtó nyitáskor jön be friss levegő. Leültem az első asztalhoz, papírt, tollat vettem elő. Egy öregúr oda jött hozzám, és megkérdezte

- Mit csinálsz, fiam?
- Szeretnék olyan idős emberekkel találkozni, akik elmesélik, hogy mikor gyermekek voltak mit csináltak.
- Akkor ide ülők melléd fiam, és írd le azt, amit, mondok, szó szerint.
Nevem Vitéz János, itt lakom a szomszéd utcában. Amit elmesélek, akkor voltam én, hét éves.
Akkor elmesélném a Vitéz János – a katona -, történetét.
- Írjad fiam!

 

 

Papa térdén ül a gyermek unoka, s kérdi:

- Papa Te miért nem haltál már meg?
- No, de Jani! - szólt az Édesanya.
- Hagyjad. - int a Papa.

Ő még gyermek, és nem tudja, hogy mit beszél.

- Miért?

Hát azért, mert vannak Nekem szeretteim, akik engemet is szeretnek.

- Kik?
- Például itt lenne a térdemen egy furfangos észjárású kicsi fiúgyermek unokám a Jani.
- Ismered?

Ismerem, hát az én lennék.
Nevet nagyot a gyermek és közben a hasát fogja a nevetéstől.
Meséljen még Papa.
Papa elkezd mesélni a furfangos észjárású Jani unokájának. Meg annak idején történt, amikor, no de ezt hatjuk.

- Látod ezt a vágást?
- Látom hát.
- Ez volna egy kard vágása, - és mutatja az alkarját unokájának.

 

Jani nyitott szájjal, tágult szemekkel nézi, és meg érinti a Papa hegét.


- Nem fáj?


Nem hát, katonadolog. - feleli a Papa.


- Milyen dolog? -újból megkérdi Jani.
- Katona. - ismételi a Papa.
- Papa, én mikor leszek katona? - kérdi Jani.


Ha majd egyszer nagy leszel, és tudod a kardot forgatni, és lesz saját paripád, akkor leszel katona.
No, Jani lovas katona szeretett volna lenni. Elmesélem a lovacska megvételét.

A póni:

A kisfiú a Jani már erősebb lett. Papa látta hogyan fejlődik napról napra.
Így fogta a gyermeket és elment vele a vásárra. Sétálgattak a vásáron, majd megálltak a lovak előtt. A karámban volt egy póniló. Papa meg szemléte, alaposan megvizsgálta, s meg vette Janinak. Majd a hátára tette, és haza vezette a "Vitéz Jánost."
Már az utca elején Jani teljes hanggal kiabálja:


- Édesanyám, Édesanyám nézze mit vett nekem a Papa!


A kiabálásra kiszalad Édesanya, és az utca népe. Mindenki a pónilovon ülő büszke gyermeket nézte. Aki majd kiesik a bőréből, úgy őrül. Jani a pónilovon úgy ül, mint egy igazin. Büszkén, és daliásan.
Udvarba bementek, és bekötötték az istállóba. Papával együtt vittek be zabot, és vizet. A hosszú fárasztó út után a lovacskát ellátták.


- Most gyere, menjünk pihenni e hosszú út után, mert elfáradtunk. Elfáradt a lovacska is, pihennie kell neki is.

- Papa, Papa mi lesz vele itt? -kérdi Jani
- Semmi kis unokám kicsit pihen, eszik, iszik, alszik, s majd holnap foglalkozunk vele. - felelte a Papa.


Nekünk, is kell pihenni holnapra. Jani boldogan ült le a terített asztalhoz, megvacsoráztak, és lefeküdtek.


Másnap:

Jani már korán felkelt. - ami tőle szokatlan -.
Oda ment a Papa ágyához és piszkálta, halkan ezt mondta:

- Papa jöjjön, már nézzük meg a lovacskát.

Öreg félszemét kinyitotta, és ezt válaszolta:

- Jó megyek, öltözzél fel, és megyünk ki az istállóba.

Pár perc múlva ki is mentek.
Jani itt a kefe, le kell csutakolni a lovacskát, hogy szép csillogó szőre legyen, mert egy "Vitéznek" szép lovának kell lennie ugyebár!
Jani fogta a kefét, és szépen a Papa útmutatása mellett lecsutakolta a pónit. Majd megetették, s megitatták. Mivel evvel készen lettek szól az Édesanya a konyhából, hogy jöjjenek reggelizni.
Reggeli közben mondja a gyermek az Édesanyának. Édesanyám ennek a lónak nincsen nyerge.
Édesanya, és a Papa összenéz, és mosolyogtak.

- Hát az, nagy baj, Jani fiam!
- Most adok neked egy finom pokrócot, ezt tedd a hátára nyereg helyet, s csinálunk neki nyerget.
- Jó!
- Jó lesz Édesanyám.

A nyereg története:

Édesanya megnyugtatta kisfiát, hogy lesz nyerge csak egy kis idő múlva. Jani boldogan folytatta a reggeliét. Papa kiült a ház elé a lócára, hogy nyugodtan rágyújtson a hosszú szárú, faragott pipájára,
fekete kalapját a szemébe húzta, és füstölgött. Konyhában Édesanya az asztalnál tésztát gyúrt az ebédhez. Jani nézte Édesanyját.

- Segíteni akarsz?
- Igen?
- Ne lábatlankodj itt, hanem hozzál egy csupor tejet a kamrából.
- Eridj, hamar, mert kell.
- Jó Édesanyám hozok. - felelte a gyerek.

Bement a kamrába majd, a csupor tejet letette az asztalra.

- Ha már úgy is mozgásba vagy, akkor menjél ki az istállóba, és lásd el a jószágot.
- Megteszem.

Párperc múlva:

Jani fejvesztve, és kiabálva fut ki az istállóból.

- Papa, Papa, jöjjön már a tehén. - Jani alig kap levegőt. -
- Mi van a jószággal?
- Földön fekszik, meg se moccan már a szemét is, becsukta.

Öreg siet az istálló felé, és tényleg látja, hogy a gyermek nem beszélt félre. Édesanya a konyhaajtóba áll, kérdően néz a Papára.

- Mi történt?
- Riska kimúlt.
- Most mi lesz, hogyan lesz nekünk most tejünk? - kérdi Édesanya
- El kell adni a lovakat, és az árukból kell vennünk egy másik tehenet. - feleli a Papa.
- Akkor hogyan fogunk szántani?
- Nehézkesen Piroskám, majd én fogom húzni az ekét a lovak helyett, és te leszel az eke másik végén, s majd tolod.
- Édesanyám a pónit is el fogják adni? - fogja a szoknya szélét Jani, és felnéz Anyjára.

A két felnőtt összenéz.

- A pónit nem kisfiam, mert az a tied. - felelte Édesanya.

Tehenet levágták, majd feldolgozták. Bőrét elvitték a tímárhoz, aki Janira szabta a nyerget.

 Ruha története a következő:

Amikor már megkaptam a nyerget, nagyon megörültem neki, mert tudtam, hogy milyen nehézségek árán lett az enyém. Szegény Papa, és Édesanyám fáradságos munkával szántott. Nehéz volt. Édesanyám még avval is foglalkozott, hogy milyen ruhája legyen Vitéz Jánosnak. Vasárnaponként vart nekem, egy kis gyermek részére katonai ruhát. Így már volt ruhám, nyergem, lovam is. Most már a szomszéd kisfiúval, aki öt évvel volt idősebb, mint én tudtunk csatázni. Hol Ő, hol én voltam a győztes. Ekkor lehettem fiam, mondja János bácsi, hét éves. Öreg elővette a pipáját, és rápöfékelt. Csak úgy hömpölygött a pipafüst a kocsmába. Kellemes illata volt a füstjének. Ajtó mellett ültünk, és néha bejött a friss levegő, ez csak akkor történt mikor kinyitották az ajtót. Megkérdeztem János bácsit, hogy most mennyi éves. Fiam én már a kilencven felé közeledek. János bácsinak rendeltem még egy házmestert.

Megköszöntem János bácsinak a visszaemlékezését, s felálltam, hogy távozzak a kocsmából.

Mihelyt az ajtóhoz értem, akkor egy hang utánam szólt. Fiatalember jöjjön már vissza. Visszafordultam, üljön már le hozzám, szólalt meg a kalapos öreg bácsi. Hegykén hátratolta a kalapját, és azt mondta, hogy ne higgyen ennek a gyereknek, a Jánosnak.

 - A kocsma másik végén ült az öreg az ablaknál ült, ami nyitva volt. -
- Miért? -kérdem.

Hát képzelheti, az igaz, hogy egy utcába laktunk, az is igaz, hogy neki volt egy póni lova, az is igaz, hogy fel volt öltözve, mint egy "vitéz" – az öreg elmosolyogta magát -, de a többi csak hanta - banda.
Jaj, de süket vagyok, elfelejtettem bemutatkozni.
Öreg nyújtja a bal kezét - jó erős szorítása van, igazi paraszti kéz -, és mondja a nevét.
Bárány István a becsületes nevem, de magának fiam csak Pista bácsi.
Akkor Pista bácsi folytatná. Jó, de előbb innék valamit, mert kiszárad a szám. Mit kér? Öreg a fülembe súgta, nehogy meghallja valaki a kocsmában. Hoztam egy házmestert, és magamnak egy korsó sört. Ezt most miért meséli el nekem Pista bácsi? Azért, mert én voltam a másik, akit e gyerek megtámadott, mi ketten vívtunk, ott kint a poros utcán. Mi ketten voltunk a bátor, hős, nemes lovagok, akik hol ezért, hol azért harcoltak egymással. No, szóval, hogy menjünk beljebb a beszélgetésbe.

Hallgatom.
Ne hallgassa, ha azt is leírta, akkor ezt is írja le, mert ez az igazság!
A gyerek páncél sisakja tudja mi volt.

- Nem.

Hát most figyeljen. Egy vödör. Volt a fejére húzva, szeménél volt két lyuk, amin kinézet. Ruhája egy
zsák volt, ami ki volt vágva a feje, és a keze helyén, derekán pedig egy kötél volt összekötve.

- Maga hogyan nézett ki, Pista bácsi?

Öreg húzott egyet az italából. Én fiam? A következő képen. Nekem volt egy szamaram, rám volt terítve ez volt ruhám, kardom pedig egy vastag akácfa ág. Képzelheti, hogy ki volt mindig a győztes.
A gyerek.

- Pista bácsi, miért mondja János bácsira, hogy gyerek?
- Miért, hát azért fiam, mert én vagyok kilencvenöt éves, és a gyerek csak kilencven éves.

Öreg nagyot húzott a házmesterből, és ezt mondta. Ugye nem haragszik fiam, de már elfáradtam, így hazafelé ballagok. Még egyszer megszorította a kezem, és távozott. Ajtóból még visszanézet, egyet még kacsintott. Utána néztem, és lassú léptekkel bandukolt hazafelé.

A két öreg így emlékezett vissza a gyermekkorukról.

Érd.

verselo•  2015. július 9. 19:24

Zárt osztály

16. fejezet.


Busz felé haladtunk, mikor Inez megáll, és mint a cövek nem mozdul.

-         Mi van Veled, miért nem jössz?

-         Nem akarok, visszamenni. Menjünk vissza a Fogadóba. Ott jó volt.

-         Bolond vagy, már mindent kifizettem, már nem lehet.

-         Próbáljuk meg, kérlek?

Visszafordultunk. Rövid séta után Fogadóhoz értünk.  Recepciónál a Hölgy csodálkozva nézet ránk.

-         Lekésték a járatot?

-         Nem, van még egy napunk, és kivennénk a szobánkat újból.

-         Hölgy, ránk néz, értem, azt már nem tudom adni, de itt földszinten a kettesszámú szoba még üres, az jó lesz rövid időre.

-         Inez, mosolyog, és rábólint, jelzi, hogy jó.

-         Eltekintek a formaságtól, mondta, s adta a kulcsot.

Inez, elvette, és sietve megy előre. Vártam a pultnál, hogy ismét kitöltjük a papírokat,  stb.

-         Hölgy rám néz, mosolyogva,(ami szép), s ezt mondja nekem. Mit áll itt, menjen, mert a Kedvese vaja a szobában.

-         De, a …

-         Menjen, megismételte még egyszer menjen.

Mikor oda értem ajtórésnyire nyitva, s egy hang szólt ki.

-         Jöjjön, csak beljebb, Fiatalember.

-         Beléptem, s megkérdeztem: Mi ütött beléd?

-         Semmi, csak Veled szeretnék lenni, ennyi.

Bevallom furcsálltam a dolgot, mert mikor az első este szerettem volna Inezzel lenni, ellenkezett, nem engedte, most meg velem lenne. Nem értem, nem vagyok felkészülve rá, gondolataim a közelgő versenyen forognak.  Jó, tudom, hogy az ilyen együttléthez nem kell felkészülni. De teljesen más, mikor mind a két fél szeretné a dolgot, akkor fel vannak hangolva minden porcikájuk, mint amikor csak az egyik fél szeretné. Persze, nem illik egy férfinak ellenkezni.


48. oldal

 

 

Értettem, hogy miről van szó, hogy fokozzam az izgalmat bele mentem a játékba.

-         Nem értelek Téged?

-         Miért?

-         Amikor szerettem volna, akkor Te nem, most meg igen. Vissza kellene mennünk, mert nyakunkon a Verseny.

-         Igen, szeretnék Veled egy napot eltölteni, csak úgy.

-         Hisz, már két napot eltöltöttünk a „szabadságból”, nem volt elég belőlem. Bejártuk a táját, megismertünk azt, amit lehetett, élményekben gazdag kettő nap volt számunkra.

-         Igen, tudom, és köszönöm, de Ma csak Veled, itt, és most. Milyen verseny lesz?

-         Hát a Dalárda fellép az…

-         Ugyan felejtsd el, a fele társaság nem tud énekelni. Aki meg egy picit tud, az nem jelentkezett, mondta Picasso.

-         Ez, most, hogy jött ide Picasso?

-         Ő, mondta, érti.

-         Bolond vagy. (mondtam) Erről fogunk beszélgetni egész nap, ezért jöttünk vissza? Ezt a hazafelé a Buszon is meg tudtuk volna beszélni.

-         Kérlek, zárt be az ajtót kulcsra, de mielőtt bezárnád, a kilincsre tedd fel azt a táblát, ami az van ráírva, hogy „Kérem, Ne zavarjanak”.

-         Rendben.

Ami, parancs az parancs, azt nem lehet meg…, mert szaporodik. Így teljesítettem. Jó van, erre, már régen vágytam, Rá, Inezre.

Mihelyt a zár kattant a tokban, megnéztem, hogy nem lehet kinyitni az ajtót, visszafordultam, és meg lepetésemre ott állt Inez, ruhái körülötte, gyönyörű fekete hosszú haja a melleit, és az alsó testrészét takarta. Várta, hogy kicsomagoljam.

Mikor megláttam, letettem a kezemben lévő kulcsot az asztalra, és siettem, a hőn szeretett Inezhez, hogy kicsomagoljam.

(Innentől, az olvasó fantáziájára bízom a részleteket, nem szeretném elmesélni (leírni), lépésről, lépésre, hogy mi történt köztünk.

Tény az, hogy egy teljes napot csak a szerelemmel töltöttünk, csodálatos élmény volt. Ennyit elárulhatok.  


49. oldal

 

 

Reggel, hamarabb keltem fel, mint Inez lementem a Recepcióhoz, hogy rendezzem a számlát, de a mosolygós, kedves Hölgy azt mondta, hogy nincs mit rendezni, mert ez a Fogadó ajándéka.

-         Köszönjük szépen.

-         Remélem, hogy jól telt a napjuk?

-         Igen, teljesen jó volt. Mikor indul a busz a Fővárosba?

-         Pontosan 11 órakor, innét, és 17 órakor érkezik meg.

-         Köszönöm.

-         Kérem, de, ha erre jár ismét, akkor ugye meglátogat?  Átnyújtott a névkártyát.

Tegye el, jó lesz még ez.

Megnéztem, s kiderül, hogy Hölgy a Tulajdonos.

Siettem vissza, felkeltettem szerelmemet, kevés csomagjainkat megfogtuk, és távoztunk a Fogadóból.

 

Pontosan érkeztünk a Népligeti pályaudvarba.

Szabad taxihoz mentünk. Beültünk, taxis megismert Minket.

-         Oda vigyem, Önöket ahová múltkor mentünk.

-         Igen.

Megérkeztünk, kifizettem a fuvart.

                                                          ……….

Másnap reggel az Intézet Buszával mentünk a versenyre. 16 fős énekkar, Jó magam, s természetesen az Intézet Vezetők is velünk jöttek.

Bejelentkeztem, mi voltunk a 8. versenyző énekkar.  Amúgy 10 fellépő énekkar volt.

Műsorvezető bemondja, hogy következik, a Nekünk szól a Dalárda énekkar, előadják a „Sej, ami lobogónkat” … című dalt, fogadjátok őket szeretettel.

Felálltunk, megadtam a kezdő hangot, és elkezdtük az éneket

 

 

50. oldal

 

„Sej, ami lobogónkat fényes szellők fújják,

 Sej, arra az van írva Éljen a Szabadság…

Mikor e szövegrészhez értünk az énekkar elérzékenyült, annyira, hogy semmi nem jött ki a torkokból. Bármit tettem, semmi sem hatott. Ott, állt a 16 fő a színpadon lehajtott fejekkel, arcuk a kezükben, és sírtak, hosszú perceken át.

Végül a műsorvezető jött, és leküldte az társulatot a színpadról.

 

Végül is megértettem őket. Ennyi volt az Országos fellépésünk. Ezért próbáltuk hónapokon keresztül, hogy így fejezzük be. Kicsit bosszantott a dolog, de érthető volt. Amikor ezt, bent előadtuk, semmi nem történt. Simán ment minden.

Azért a Doki rendes volt. Odajött hozzám, megköszönte, megveregette a vállamat, és ezt mondta: Nem, baj, szép volt. Legközelebb jobban fog sikerülni.

Felszálltunk a Buszra, s visszamentünk az Intézetbe. 

Buszról kissé szomorúan szálltak le a Dalárda tagjai, volt, aki még sírt. Próbáltam őket megvigasztalni:

Figyeljetek!

Egy picit gyertek ide hozzám, szeretnék mondani valamit Nektek. Nagyon szépen köszönöm, hogy szerepeltek. Igaz, az első fellépésünk volt, ami bizonyos okok miatt nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. De, fel a fejjel, mert TI, és még egyszer mondom, hogy TI csupa nagybetűkkel KIÁLLTATÓK. Megmutattátok, hogy néhány hónap gyakorlása után is lehet versenyezni. Most nem jött össze, sebaj, következő fellépésünk jobb lesz. A dal választása se volt tökéletes. Másikat választunk, és avval tovább jutunk. Tudom, ezt megígérem Nektek.

-         De, csak akkor, ha Te fogsz Minket tanítani. Különben nem. Tudjuk, hogy már nem tartozol közénk. Elhagytál Minket. Ez, nem szép dolog volt Tőled. De, megbocsájtunk, ha Minket megtanítasz az éneklésre. – egyik énekes tag mondta, ott mindenki előtt.

-         Igen, Veled szeretnénk továbbiakban versenyezni, de ha nem jössz, akkor Mi sem fogunk énekelni. Szárnyasló, kár, hogy már nem tartozol közénk. Hiányzol, mert megszerettünk Téged. – mondták az énekkar tagjai.

 

51. oldal

 

 

-         Rendben, tudom, hogy hibáztam (evvel megnyugtattam a társulatot), hogy nem vagyok köztetek, de mentségemre szóljon, hogy odakint fontos beosztásba vagyok, azaz dolgozom. Magamért, és értetek, hogy minél előrébb jussunk következő versenybe.

-         Akkor, fogsz Minket továbbra is tanítani?

-         Igen! Be fogok jönni Hozzátok, és meg tanulunk énekelni. Most menjetek a szobátokba, pihenjetek.

Mikor mindenki elment, a Doki jött hozzám.

-         Gratulálok, szép volt, hogy feldobta őket.

-         Köszönöm, sajnáltam, hogy ez történt.

-         Hófehérkével mi újság?

-         Legközelebb, jó. Most mennem kell. Viszlát!

 

Villamosra szálltam, és mentem be a Kórházba, ahol Kedvesemet kezelték.

Mikor meglátott a kórterembe, először nem akart velem beszélni, érthető módon, de kis idő múlva, már mosolygót, s megbocsájtott. Elmondtam, hogy megszállta Démon, és ezért tettem, de már kiűzték belőlem. Sebei gyógyuló félbe voltak, és egy hónap múlva kiengedik a Kórházból.

Távoztam, a Kórházból. Siettem otthonomba, hogy kikapcsolod jak. Tudom, hogy más Emberek, ha kikapcsolódnak, akkor elmennek a szabadba, hegyekbe kirándulni. De, nekem már nagyon hiányoztak a halaim, madaraim.

Lakásom, úgy volt kialakítva, hogy a szoba közepén volt egy 200 literes akvárium, benne csodálatosan szép halaim, és a papagájok, amit szeretettel neveltem, szabadon voltak a szobában. Persze a kellő biztonságot betartva, hogy ne tudjanak kirepülni onnét.

Nekem ez a szabadság, mikor bent vagyok köztük, és nézem a szebbnél szebb állataimat. Már alig vártam, hogy lássam őket. Szerencsére a Keresztfiam, viselte a gondjukat, amíg én távol voltam.

 

52. oldal

 

 

 

verselo•  2014. augusztus 31. 12:21

Zárt osztály

 

3.  fejezet.

 

Reggel van. Már túl vagyunk a reggelin, s azon gondolkodom, hogy Hófehérkével mikor, és hol találkozzak. Nem sok időm volt erre, mert jött Kossuth, és azt mondta, hogy ha már itt vagyok, mossam fel a folyosót, de ne a felmosó fával, hanem úgy, mint régen a kaszárnyákat.

Kérdően néztem rá.

 

-         Én?

-         Igen, Te, mert alkalmas vagy rá.

-         Tímár, Picasso, soroltam a többiek nevét, Ők miért nem mossák fel a folyosót?

-         Ne, vitáz Velem, Te mosód fel, és kész. Így döntöttem.

 

(Azt, tudtam, hogy Kossuthtal vitázni nem szabad, mert Vezető, s mindenki elfogadja azt, amit mond. Ő, komoly Ember, de akkor hogy került ide, ennyi tudással, és rálátással a dolgokra. Nem értem, no nem is az én dolgom megítélni.)

 

-         Nem tudom, hogy régen hogy csinálták, mutasd meg.

-         Én? Én, vezető vagyok, elmélkedek a dolgokon, és parancsokat osztok. Érted Szárnyasló!

-         Jó, jó, akkor ki?

 

Kossuth komótosan a szóba felé lépeget, eltűnik egy kis időre, és egy Kistermetű Emberkével jön vissza.

 

-         Ö, ki?

-         A mindenkori Felmosó. - feleli.

-         Hát, akkor megvan. Tessék, komám, itt az alkalom. További jó felmosást.

-         De, én csak megmutatom.

-         Nem, Barátom, Te fogod felmosni a folyosót.

-         Azt, mondtam Négyeske, hogy Tied a lehetőség. Szól közbe Kossuth.

-         Mutasd meg, hogy kell szakszerűen felmosni, Felmosó!

-         Felmosó, elővesz a zsebéből egy nagy rongy darabot, lehajol, leteszi a talajra, terpeszállásba áll, és mint az inga mozog a ronggyal.

-         S, a víz? – kérdeztem.

-         Az, minek, felesleges, és ártalmas.

-         Ne, bomolj, hanem csináld, így sohasem végzel.

 

Tényleg, így már könnyebb. Legalább nem kell csavarni. Miközben hátra felé haladtam, abban a testhelyzetben valamibe üköztem

Felnéztem, s Hilda nővér állt mögöttem.

 

-         De jól néz ki!

-         Ugyan olyan vagyok, mint voltam.

 

Nem vettem észre, hogy Hilda nővér mellett a  „Doki” állt. Nővérre koncentráltam.

 

-         Ha már itt van fiam, akkor megvizsgálom.

-         Jó, csak egy picit várjon, igazítok a frizurámon, mert mégis csak egy Doktorról van szó. (Dokin egy sztetoszkóp lógott a nyakában, fején a platinalemez felhajtva, felső zsebében óriás lázmérő volt. Innen ismertem fel, hogy Ó az igazi Doktor.)

-         Na, jöjjön, mert sok betegem van a mai napon. Igaz, Nővérke? 

-         Igen, Doktor úr! – felelte Hilda

-         Hol fog megvizsgálni?

-         Itt, helyben.

 

Vizsgálat a következő volt:

Szemvizsgálat: Felhúzta a felső szemhéjamat, és bele mondta, hogy Hú – Hú!

Mellkas vizsgálat: Oda hívta, Hildát, fülét a mellkasomra nyomta, Nővér jelezte,                

                              hogy mindent jól hall.

Láb vizsgálat: Lábai egyenesek, nem görbék, vádlik az egyik kisebb, mint a

                       másik, de különben jók.

Fogak vizsgálata: Kinyitottam a számat, és úgy, mint a lovaknak szokták

                              megnézni, úgy nézte meg, a „Doki.”

Fejemre tett egy rugalmas kötöző anyagot, s megkért, hogy ne vegyem le, mert ez, az egyik kísérlet része.

Éreztem, hogy a homlokomat finom ütések érintik, bizonyos időnként.

 

-         Rajtam is van, most nyomon követő, úgy, mint, Tímáron?

-         Ezt nem mondhatom meg, de igen. Kísérlet, érti Szárnyasló, kísérlet.

-         Akkor, engem is figyelnek.

-         Pszt! Ezt nem tudja Senki! – felelte a „Doki”

Nahát ennyi volt a Nagy vizsgálat, amit a „doki” a helyszínen végzet.

 

Miután elvégezte a vizsgálatot elvégzett, megkérdezte Hildát.

                                         

-         Nővérke, mindent felírt?

-         Igen, „Doktor”, mindent.

-         Írja fel, hogy ez, az Ember egészséges.

-         De, menjünk tovább, mert még sok beteg vár Minket.

-         Egyet elfelejtett megvizsgálni.

-         Mit?

-         Prosztatáját.

-         Á, majd holnap arra visszatérünk. Mehetünk tovább?

-         Igen.

 

                                                 

Na, Pá kedvesem, vigyázzon magára, és Hófehérkére. Agyő! Oruguá! Widersen!

Daszvidányá, és még számos nyelven elköszönt, miközben egyre jobban távolodott tőlem. Felvettem a Felmosó által kapott felmosó rongyot, és integettem a távolodó „Doktornak”, és Hilda Nővérnek.

 

Befejeztem a munkát, és ballagtam a szobám felé. Beléptem, és megdöbbenésemre a szobatársaim csoportban ültek az asztalnál, és beszélgettek.

Asztalnál ült, még Kossuth is.

 

-         Miről beszélgettek? – tettem fel a kérdést.

-         Sok mindenről, a mai helyzetről, ebédről, munkákról, sárról, festményről, és sok egyéb másról. – felelte Kossuth

 

(Érdekesség ebben, hogy mióta itt vagyok, eddig még nem volt ilyen beszélgetés egymás közt.)

 

-         Gyere, ülj le, és légy a társunk itt.

-         Nem, köszönöm, gondolkodnom kell.

-         Min?

-         Ezt nem árulhatom el, mert Titok.

-         Az, jó, mert akkor Minket is érint.

-         Később lehet, hogy elmesélem.

-         Jó, gondolkodjál, tovább.

 

Ahogy leültem a sarokba gondolkodni, lábam magam alá húztam, fejemet tenyerembe hajtottam, éreztem, hogy a nyomon követő egyre erősebben üt.

Már fájt. Felemeltem a fejem, észrevette Picasso.

 

-         Figyelj, Kossuth, rajta is van nyomon követő, mint Tímáron.

-         Tényleg, hű, akkor mindenki fog kapni.

verselo•  2014. augusztus 18. 18:52

Zárt osztály

2. fejezet.

 

Kicsit korábban ébredtem, mint a többiek. Még mindenki aludt. Horkoláson, és a szuszogáson más nem hallatszott a szobában. Így, volt idő visszaemlékezni, az elmúlt hónapokra. Szomszéd szobából éles visító hangot halottam. Átmenni nem tudtam, mert az ágyam ráccsal volt körbe véve.

Hisz itt vannak a kulcsok, ezekek ki tudom nyitni a rácsot, és akkor szabad vagyok. (Gondoltam magamban)

Körbenéztem, de sehol se találtam lakatot.

Fogtam a fejem, és nem tudtam, hogy mitévő legyek. Gondolkodni próbáltam. Még egyszer körbenéztem, de lakat sehol.

Ültem, kissé idegesen az ágyon.

Eszembe jutott, hisz azért nincs lakat, mert nem mentem el érte.

 

Így kezem előre nyújtottam, lábamat kissé behajlítva, nyomtam a kuplungot, és a gázpedált. Számmal utánoztam a motor hangát. Elindultam, hogy megvegyem a lakatott. Félúton jártam, mikor lépéseket, és csörömpölést, zajt halottam a távolból.

Arra emlékeztetet, hogy hozzák az ételt. Leállítottam a járgányomat.

Valaki verete az edényt valamivel, és kiabálta, hogy hozom a reggelit.

 

Az volt a szokás, itt, hogy minden szobából a legfiatalabb megy ki az ajtóhoz, hogy a reggelit átvegye.

Azt tudtam, hogy minden szoba ajtajára ki volt írva, hogy ki vehet t az ételeket.

Hang egyre közelebb jött. Felismertem, hogy ez csak Bella, az ételkiosztó lehet.

Hangja oly mély volt, mintha vödörből szólt volna, mikor meghallottam mindig mosoly ült a számra.

 

1.szoba:

Kossuthé. átvette. (tudtam, mert Kossuth, mindig pontosan ott van az ajtónál.

 

2. szoba:

Bella, áll az ajtóban, és bekiabál.

Tímár, Tímár!

Hallotta, hogy szóltam, hogy jöjjön a kajáért!

Nem tudom, ma reggel mindenki másképpen reagál. Nem, tudom, hogy mi van ma!

Bella: Tímár jön már!

Tímár, lassan csoszogva, húzta lábát úgy ment az ajtóhoz, és átvette az ételeket.

Közben jelez, hogy siet.

 

 

                                           

3. szoba:

Négyeske, jöjjön. Nem igaz, ma… de nem is folytatom tovább.

 

-         Négyeske jön már.

-         Mennék, csak be vagyok zárva, nincs hozzá kulcsom.

-         Jól van, ne kiabáljon már maga is.

-         Szólok az ápolónak, várjon.

 

 

Bella, int az egyik ápolónak, fülébe súg valamit.

Nemsokára jött az ápoló, előveszi kulcsot, két rács közé bedugja, fordít egyet, és a rács felemelkedik.

 

-         Szabad vagyok.

-         Igen, szabad, most már Szárnyasló.

 

Hm, az ápoló tudja a nevemet. De, honnét ismer, ez még rejtély a számomra. Pedig én még nem láttam Őt. Nem ismerem.

 

Bella, már nagyon mérgesen néz rám.  Megyek már, intek felé.

 

Átvettem az ételeket, Bella lelkemre kötötte, hogy időben osszam szét, és vigyázzak Furulyásra, mert mikor eszik, akkor remeg a keze, és nem mindig nyitja ki a száját.   

 

-         Tehát etessem meg Furulyást?

-         Ha meg tenné, örülnék.

 

Következő órák csendesen teletek, mindenki elfoglalta magát.

Volt a Picassónak egy befejezetlen képe, ő azt folytatta tovább.

 

Boldog voltam, hisz kaptam egy olyan feladatot, amit nem mindenkire bíznak rá. Tímár, már ott állt az ajtóban, s jelez valamit.

Tímár, sérült volt, így nehezem tudtam kommunikálni Vele. De, egy hónap alatt valamit megtanultam tőle.

 

Szobatársam, néz ki az ablakon, fejét erősen az üveghez támassza. Csak úgy néz a messzeségbe.

 

-         Mit nézel?

-         Azt, ott. Látod?

      -         Melyiket, mert sokan vannak.

-         Csak azt.

-         Látom.

-         Jó, akkor már elehetsz.

 

Elmentem, hisz én, is vártam, hogy a Hold elszunyókáljon, mert szeretnék találkozni ismét Hófehérkével. De, még korán volt, így csak sétáltam az udvaron, körbe-körbe. Kezem hátra téve, fejem lehajtva, néztem a kavicsokat. Mikor már nagyon sok kört leírtam, egyszer csak a bokor megreccsen, egy kis orrocska, és két nagy szem, tüskés homlok dugja ki magát a borkorból. Rájöttem, hogy egy süni. Lehajoltam, hogy közelebbről megnézzem. Összegömbölyödött. Átléptem, árnyékot adtam, mert a lenyugvó Nap erős fényt adott. Süni kinyújtózott, és folytatta az útját. Boldog voltam, hogy láttam a kis állatot.   Estefelé, bizony már hideg volt, hűvös szél fújt. Fáztam. Siettem vissza az épületbe. Kettesével vettem a lépcsőket. Mikor felértem, Kossuth állt előttem

 

-         Hol voltál?

-         Kint sétálgattam, csak úgy egymagamban. – feleltem.

-         Mindenki Téged keres.

-         Kik?

-         Furulyás, Tímár, Bella, Hilda nővér, a Doki, és én.

-         Picasso, nem?

-         Ő, nem, mert fest.

 

Elkiabáltam magam, Itt vagyok, megjöttem.

 

Tímár jön felém kulcsokkal. Ha, elmész, vigyél magaddal kulcsot. Tímár derekán egy spárga, betűzve a tök király kártya.

 

-         Az, mi?

-         Nyomon követő.

-         Mire kell?

-         Azért kell, hogy tudja a Doki, hogy ki merre jár.

-         Én, is kapok ilyet?

-         Egyelőre még nem, én vagyok a kísérleti alany, ha beválik, akkor mindenki kap.

 

Ezen, megint el kell gondolkodnom, hogy akkor hogy megyek Hófehérkéhez. Ha, a Doki megtudja, akkor mást kell kitalálnom, hogy találkozzak vele.

Eltökéltem, hogy majd leülők, és ki gondolkodom.

 

 

                                           

 

verselo•  2014. augusztus 4. 20:41

Zárt osztály

1.     fejezet

 

Amikor olvasod a sorokat, a büntetésemet töltöm az egyik zárt osztályon. Két hónap, és szabad leszek. Újra együtt lehetünk, ha szeretnéd. Messze voltál tőlem, ami történt, az megtörtént. Kérted, hogy írjam le, hogy miért kerültem e helyre.

 

Rossz leírni, mert felkavar, de mivel szerettet, volna tudni, hogy miért nem találkoztunk a reptéren, ezért.

 

Édes, nagyon kíváncsi volt. Szinte, már fájt a kíváncsisága. Állandóan turkált. Rászóltam, hogy fejezze be a turkálást, és ne legyen kíváncsi. Ez, nem az Ő lakása, hanem az enyém. S, ha még egyszer hozzá nyúl valamihez, akkor baj lesz.

 

Elő vettem a kést, és többször beleszúrtam. Megijedtem, roham jött rám, reszketni kezdtem. Most fogtam fel, hogy mit tettem. Folyt a vér. Ágyneműből a lepedőt kihúztam, és a véres testre tettem. Szerencsére tudtam, hogy a szúrásokat nem mélyen vittem be, így könnyű volt a pár sebet ellátnom.

Édest bekötöztem. Felette sírtam, és többször kértem bocsánatot. Hívtam a Rendőrséget, és a Mentőket.

Tettemet már a Rendőrségen vallottam be.

Hírtelen felindulásból elkövetet Emberölés a bűnöm. Tájékoztatott a rendőrőrmester. Tudomásul vettem, érdeklődtem Édes iránt. Őrmester elmondta, hogy a gyors közbe avatkozásom mentette meg az életét. Különben elvérzett volna. Ezt a Bíróság enyhítő körülménynek fogja fel, és a büntetésem jóval kisebb lesz a törvény által előírtnál. Igen, egyelőre megfigyelésre behoztak ide.

 

Az, a fura helyzet állt elő, hogy nem vagyok örült, sem beteg. Legalább is így érzem.  De, most le kell tennem, mért lépéseket hallok. Jönnek az ápolók, és az orvosok.

 

Fél óra után írom tovább a sorokat.

 

Elmentek, végre. Megvizsgálták a szememet, a fejemet, kezemet, járásomat. Nem mondtak semmit, elmentek. Doki, mondta, hogy jól van négyeske, semmi baj. Csak azt nem tudom, hogy miért hívott így.  

Pedig van rendes nevem is. Szárnyasló.


Találtam a folyóson sétálva egy kulcscsomót. Gyorsan körülnéztem, csak Kossuth nézett rám, de Ő legyintet, és tovább ment. Eltettem. Bent a szobában, ahol volt az ágyam nem láttam semmit, csak fehér színt.
Ez, jó jel, mert ha fekete szín lett volna, akkor veszélyt jelentene.
De, így nincs veszély. Este van már. Mindenki lefeküdt. Picit én is lefeküdtem, hogy lássák, hogy rendes vagyok. Vártam, hosszan vártam. Végre csend lett. Most kihasználva az alkalmat, egy szál gatyában a kulcsokkal a kezemben nekimerészkedtem, hogy sétáljak. Szerencsére az ajtó nem nyikorgott. Folyóson senki, tovább haladok, lépcsőn le, balra a kapu felé. Hopp, itt egy rácsos ajtó, jó nagy. Be vagyunk kerítve. Kezem, hát persze. Itt fogok valamit. Eszembe jutott a kezemben lévő kulcsok.


Nincs zár, akkor? - tettem fel magamnak a kérdést -

Lakat. Igen, ez az. Régi emlékek, jó, hogy vannak. Lakat, megmenekültem, hurrá, de csak csendben.

Próbáltam a kulcsokat, hogy melyik nyitja a lakatott. Középső kulcs volt. Kapu nyitva, előttem az Élet. Szabad vagyok. Boldog voltam, hogy kikerültem. Énem, azt sugallta, hogy zárjam vissza az ajtót. Úgy tettem. Időnként jó magamra hallgatni.  Mentem tovább, most már vidámabban. Gatyám lecsúszott, rángattam felfelé, de nem jött. Levetettem. Hű, az anyját mezítelen vagyok, és így sétálok az erdőben. Jó, hogy sötét van. Nem vesz észre senki. Sétálok tovább, egy kapu ismételten, lakattal, úgy ahogy illik. Most már nem ver át. Kinyitottam.

Út jobbra vezet. A fák közt. Jó idő van, kellemesen éri a testemet. Nagyon finom, szinte élvezem. Ni, ni, ott valami mozog, rezzent a lehullott falevelek. Figyeltem, ilyet még nem láttam. Süni volt. Próbáltam megfogni, szúrt. Békén hagytam. Megyek tovább, égre néztem, Hold félálomba volt. Csak az egyik fele fényes, a másik fele még alszik. Sétálok, velem szembe jön Hófehérke. Mosolyog, ő is meztelen.

 

-         Te, hogy kerülsz ide? – kérdeztem.

-         Kijöttem, sétálok.

-         Törpék, merre vannak?

-         Alszanak.

 

Megfogta a kezem, úgy mentünk tovább. Együtt jobb volt. Időnként ránéztem, közben kihúztam magam, hogy lássa, hogy milyen nagy vagyok. Őrület, megint egy kapu. Nem ver át, ezt is kinyitom. Sikerült.  Most az út kettéválik. Elágazásnál egymásra néztünk, megpuszilt.

 

-         Holnap?

-         Holnap. – válaszoltam.

 

 Ő ment balra. Addig néztem, míg el nem tűnt a félhomályban. Jobbra menetem. Feljutottam, oda, ahonnan elindultam.  Lépteket hallottam. Megismertem, a Dokié volt. Jellegzetes lépései voltak. Hallom a Nővér hangját. 


Keljetek, fel megyünk!

 

Megijedtem, én már fent vagyok, akkor miért keljek fel. Nem tudtam hová menni, beugrottam az Illemhelyre.

Kulcsok, már nem tudom visszavinni, betettem a gatyámba. Ajaj, ha így meglátnak, akkor baj lesz. Felvettem, kulcsok nyomták, de el kellett viselnem.


Négyeske! Négyeske!


Ismételten. Éles hang a Nővéré.


Itt vagyok, nem mentem el. – szóltam vissza.

Nővér megfordult, és rám mosolygott.

Értem, de még így is nagy.  Megsimogatta az arcom.
Négyeske, ha nem lennél az, aki vagy jöhetnél hozzám.

 

-         Hilda!

-         Bocs, Doki, de olyan jól néz ki, nézze.

-         Látom, és. Férfiből van. Nem?

-         De.

-         Akkor?

-         Semmi, Doki.

 

Menjen be a szobába, maradjon ott. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom