Viselet

viselni kell a terheket

ezt nekem nem mondta senki

mert mindenki csak némán

könnyűséget képzeleg

az oviban a jelem 

szivecske volt, kerek, piros

lefittyedt a szám, hogy én

nem azt akarom, nem!

a színes kockára azt mondták:

fiús, a vonatra, hogy veszélyes.

hamar elszólták maguk 

azok, akik bensőmet meglátták

s a bensőm kavics volt, az enyém!

egy másik szív: a hegyekről

letörött és szétszórott

elhagyott kincses gyűjtemény.

hallgattak arról, ami a lelket átszúrja

hogy akit szeretek, gyilkosom lehet

és mikor meghalok, s felébredek,

gyerek leszek, szép tiszta újra!

és azt hiszik majd, angyal vagyok,

kisangyal a vállak fölé bújva

de mindig tudtam, hogy kell etetni

a fenevadat, ami szép volt s elkapott.

Viselni kell a reggeli fényt

mint a rám aggatott új ruhát

a túlságosan szépet ami alatt

elfogy a test és a szív kőkemény

viselni kell azt, aki szeret

kiről eszembe jut: nem tudok

semmit még arról, másnak ilyen

soványan és túlélten: ki lehetek.