Szómontázsok

Mintha kialudnának a szivtábortüzek,

az emberek szirt-magányban élnek,
a nappal-egek már halál-kékek.
A szándékok többé már nem szüzek,
önzések mocska szennyezi hátra tett
kezük. Sebhellyé mélyülők a szavak,
kintre látni nem akar a bent-ablak,
a mosolyok arca is páva lett.
Júdások csupán a félre vetett szemek.
Hidegek a ránk takart fénydunnák,


ellepnek a tettből sarjadt jégdudvák,
egymásnak vagyunk forgatható zsebek.
Utcán élünk mind. Ki-ki magának
koldusa, botja. Törvény-borddélyházban
strihelő Mária-Madonna...Százban
is egy, alapköve az új golgotának.
Feslett vászonkép, széjjel maszatolt
Isten-akvarell, szöge a keresztnek,
holnapnak fejfa, tükör-eretnek.
Még jó, hogy az időnk az szavatolt.

Csupa télvirág a táj. Jégharmat, és
sok kis éjlámpás : a dércsillanás.
Szinte már szájsuttogásként halk a szél,
szeretet-zsoltárok gyertyaillatán
elmerül a rianásnyi emberélet,
s a hóbibék pitypang-fehérei 
érzések szentelt lényéről regélnek.
A belső Advent sohasem csendéletnyi,
mert lehet emléksárgává a lélek-könyv,
lapjain a sok betű örök marad,
hisz mind glóriák hullatta fénytinta-csöpp,
mit igaz meseként őriz a szívbiblia.

Szénkarc-éjjelt tónusoznak árnyak,

Haló parázs ma a holdvilág. Csöndek
dajka-perce. Álomba lélegzett imát
hunynak deres szemhéjukba a földek,
háztetők gyújtanak téli füstpipát.

Barlang az éj, óráról órára mélyebb.
Gondolatsziklák kősúllyal temetnek,
harangot kongatnak a reménységnek,
lélek-kápolnáikban térdeplő emberek.

Kígyóként tekeregnek az árnyékok,
Káin, s bukott angyalhordája köztük
jár...Rozsdásak, gyöngék a szívpáncélok,
hisz gyermekjóságunk már arcul köptük.

Élni-akarásaink mégis lobbanók,
világosságot esdnek, fényholnapot.

Kis szappanbuborékok a hajnalpárák,
szivárvánnyá halnak a fény csókjában,
felhők részegülnek a Nap-pír borában,
november illatai szív-zen párnák.

A lombok színre nyíló őszvirágok,
a sok pitypangsárga és pipacsbíbor
mind földtenyérbe szállt pillangószirom.
A napnyugta-sugarak tűzpilácsok,

bennük a horizont nyújtózó kökény,
csillaghattyúk úsznak szétkéklő ölén.
Szélfecskék csivitelnek sanzon-lágyan,

a felizzó Hold-parázs, mint az éjjel
szembogara, áttekint az árnyék-mélyen,
életet táplál a romhulló mában.