m-miriam blogja

bánat esőből

jéggé dermedt a remény

szívemre kulcsolta

fagyos ujjait

 

szemünkben

ellobbant a láng

vágyunk

álmunk maradékán

 

játék és vígság

szerelem, tévedés

magányos séták

összetört szívek

vásári hívság

megbocsátások

álságos gyónás

újra és újra

kacagásból

síráshoz jutva

mindig ugyanaz

mindig ugyanígy

se előre se hátra

körbe-körbe járva

 

 

 

 

Ne félj, ne félts

ez a sorsunk, ezt bírni kell

te tudtad, én csak éreztem

minden jól van így

csak néha fáj ennyire,

hogy utat találnak a szavak

kitörnek a semmibe

ne félj, ne félts

nem hibázott és

nem bűnös senkisem

ez már mindig így lesz

ez is egyfajta

szerelem

Mint tévelygő az igazodási ponthoz,

úgy találok mindig vissza hozzád

ilyenkor mindig te vagy a mentsvár

még így is, még most is.

Szívesen magamra venném

minden jó szavad, mert

hiába kerestem azt az érzést

nem érezte senki úgy,

lelkem rezdülését.

Csak ülök itt egymagamban

- írom a verset -

hogy, fázik a lelkem nélküled

és nincs más kihez fusson

de a legrosszabb,

hogy hozzád se lehet.

 

 

fa lettem,

mélyen múltba gyökerező

te felhő,

szelek szárnyán repülő

ág és gyökér egyet akart

csendes esőt, nem zivatart

rongyos felhők futnak az égen

talán egyszer, - mégis –

a fák égig érnek