m-miriam blogja

ábránd csak,

s kergetem, mint buta lepkét a szél

felkap, felemel, s röpít álmaim felé

ábránd csak,

édes-keserű szárnyvergődés,

hogy meglelem, s enyém lesz

utolsó táncra hívom a reményt

Mint tévelygő az igazodási ponthoz,

úgy találok mindig vissza hozzád

ilyenkor mindig te vagy a mentsvár

még így is, még most is.

Szívesen magamra venném

minden jó szavad, mert

hiába kerestem azt az érzést

nem érezte senki úgy,

lelkem rezdülését.

Csak ülök itt egymagamban

hogy, fázik a lelkem nélküled

és nincs más kihez fusson

de a legrosszabb,

hogy hozzád se lehet.

Lelkem szomorúságtól ázott papír
rajta elmaszatolódó sorok
szavaim elárvultan keringenek
befejezetlenek a mondatok

Már csak egy tollhegy vagyok
kiürült tintásüvegbe mártott
mely vés, sercegve karcolgat
anyagot keresve a leírhatatlannak

...mint gyermek az anyját
ki munkából megérkezett
s leste a szatyrát
- "nekem mit hoztál ? "
folyton kérdezett,
kicsiny szíve
nagyokat dobbant
míg ajándéka rejtve,
- csakis ott lapulhat -
apró keze kereste egyre
s szeme ragyogott
meglelte végre,
szaladt
meleg karokba vele,
pici ajkán fülbe súgva
szállt el még
egy könnyű sóhaj
csendesedő
hiány szava
"úgy vártalak édesanya"

Fázom,