m-miriam blogja

Mint vörös brokát izzott a szív,
gazdag fénnyel várta az ünnepet,
titkos tűz hevítette híven, mégis
csak egy üres szobában lobogott csendesen.

Hiába szólt benne lángolón a dal,
nem ért el másig, elhalt félúton,
de ami egyszer ragyogni vágyott,
szelíden makacsul őrzi a lángot,

El kellett menekülnöm,
más karjában keresni
azt a valamit, 
ami végül soha nem lett meg.
El kellett menekülnöm,
elhagyni azt az érzést,
amit végül, 
mindig magammal vittem.

Aztán egyszer integetett a múlt,
és én mosollyal visszaintettem
akkor, akkor még nem tudtam
mit hozott, mi jött vele…

Te voltál újra…
mert Te vagy, aki fáj
és Te vagy ki vigasztal,
érted zokogtat a sírás
és az öröm is miattad van.

Mérföldeket tettem meg
és újra csak Hozzád jutottam…

Nem vagyok égi tünemény
Lélek vagyok
Ki feltétel nélkül szeret
Meleget fújok ha fázol
Nálam mindig otthon lehetsz
Sírok érted
Vigasztallak ha valami fáj
Bár nem érinthetlek
Nem érhetek hozzád
De hívj keress a lelkedben
Ott mindig megtalálsz

nem fáj már semmi igazán
elhullott remény elhalt vágy
- őszi avar -

már nem marják keserű szavak a torkod
csend ül benned mint kihűlt szürke por
nincs már a szó sem – hiányzol
furcsán kiüresedett a lélek s az élet
közömbös nem kérdez nem felel csak sodor
nem éget nem perzsel
mondod inkább így legyen
se méz se szerelem

de néha mikor alszik a zaj
egy halk sóhaj benned remeg
mert ahol egyszer tűz lobogott
ott izzás mindig marad
s hiába mondod „jó ez így” –
a szív néha mást akar

Milyen ismeretlen helyről indultál el,
mondd, milyen szél sodort át
az idő sűrűjén,
hogy végtelen útvesztőben,
mint fényből szőtt ígéret
úgy jöttél.

Mint ezüst húr a mester ujja alatt,
csak szavadra rezdül a lelkem,
mert egyedül te vagy az,
ki lelkemhez szólni tud akkor is,
ha a világ zaja
már mindent elnémított bennem.