m-miriam blogja

Mondd, mi történt velünk
nem lépünk már mezítláb
homokba, fűbe
mondd, mi történt, hogy
csak emlékezünk
a szép időkre

Az ölelésből a lélek
miért menekül
nyitott tenyér helyett
ujjad miért, hogy
ökölbe feszül
adsz és kapsz
könyörtelenül

Időben, pénzben
mérjük magunk
csak semmi
elgyengülés
kérem -
Mi erősek vagyunk!
Foggal,
körömmel
a végsőkig
ragaszkodunk
kunyhóhoz, várhoz
- magunkra zárt
magányhoz - 

Mintha csak maszkabálban lettünk volna
te hős szerelmesnek öltöztél
én voltam álmaid asszonya.

 Éreztem, már szerepet váltanál
(én beleragadtam)
s hogy jobb lenne a bálból
hazamenni végre,
ehelyett játszottunk tovább.
Álarcot cseréltél.
Rajta a mosoly mit sem változott.
Néhány álarcot felpróbáltam én is,
  - mímeltük már a játékot is.
  A végére magunk maradtunk
csupasz arcaink egymással szembe,
alig pillantásokkal méregettük egymást
lesütött tekinteteink alól találgattuk
 ki játszik még,- „boldog szeretőt” - őszintén

Ha félnél, egyszer ködbe vész arcom
s nem idéz már fel az emlékezet,
jelekbe rajzolom magam neked.
Mosolyránc leszek szemed sarkában
és tenyereden futó vonal,
piciny pötty leszek
szíved fölött a bőrön,
rejtőzöm inged alatt.  

Őrizlek fájva,
Mint fa törzse a kérgébe vésett szót
Őrizlek féltve,
Mint menedékhely a benne megbújót
Őrizlek tisztán,
Mint gyöngyöt a tenger néma mélye
Őrizlek rejtve,
Mint fényét a csillagtalan este
Őrizlek védve,
Mint széltől gyertyalángot tenyér
Őrizlek hűen,
Mint hegyek a vulkánok tüzét.

Itt vagy előttem,
de még nem mozdulok,
mint száraz földben szomjazó virág
olyan vagyok.
Csak nézlek,
szemem úgy issza be lényed
miként esőcseppet
a cserepes földkéreg.
Csak állok,
s ahogy csendes eső hatol
a föld színéről mélyre
az érzés szememből szívemig ér,
vágyom,-
bolondos szívemnek
szíved legyen menedék.