m-miriam blogja

zongoraszó úszott a füstön át
s mi mint két megbabonázott csak néztük egymást

az idő egy ócska óra volt a falon
mi megálltunk a vágy-vonalon
csak egy képkocka
egy lopott pillanat
mi szívünk falára karcolva ott maradt
de a szív -
a percmutató kihagyott
amikor ajkam ívéről
tekinteted elcsent egy mosolyt...

Fülemben most is hallom
azt az édes dallamot...
egy gitár hangján ébredt a halk vallomás
lágy bossa nova dallam
bűvös varázs

…emlékszem
arcunkra a gyertyaláng
imbolygó fénye vetült
szemünkben tűz lobbant
mikor a parkettre léptünk
pillantásodban ezer titok fénylett
szemembe és ajkamra égett
szívünk is ütemre dobbant
és a dal élni kezdett bennem
„ölelj magadhoz
ne engedj el”

amikor a hiány hegyeket növeszt
s a remény karjai már nem bírják el a köveket
a hit az ami még mozgathat hegyeket

Arcodon a tegnap éji álom lenyomata,
szemedben, néhány elsikkadt emlék
újra éli önmagát,
aztán só kerül a kávéba cukor helyett,
és sírsz a tükör előtt reggel.
Néha nem elég mosolyt festeni,
néha maradnál,
és néha hagynád magad menni.

szerelem jár a légben

a zöld most csupa virág

a jácint és nárcisz

szórja illatát

oly édes a levegő

szirmukat bontják a fák

csordultig telik a lélek széppel

szökik a csendes magány

szirmot bont a vágy

szívemre teríti abroszát

bennem az ábrándozás

régi tavaszokat feledve,

hogy milyen is lehetne

még…

papírra rajzolt halvány tintaszív