Janus blogja

 

Villanydróton hintáznak a csendek,

az égaljra bíbort csicseregnek,

pillantásom  bele-beleréved,

míg bámulom, az est ellopja a kéket.

 

Vérré lesz az ég, a földre cseppen,

harag lobban az ablakszemekben,

majd kopik a vörös, az ég halvány

már csak rózsaszín az esti ablakpárkány.

 

Bújnak a színek, jönnek az árnyak

hálót sző a pók a holdsugárnak,

mely megfesti a csipkét, s az ragyog,

velem sóhajtanak az apró  csillagok.

 

 

 

Illatok nyelvén

orgona ágak,

szívemhez szólnak

benn muzsikálnak.

Dobbanó húsban

táncol a vérem,

vigad  az élet,

bánat a  széken,

bánat a széken

egyedül hagyva,

mulat a világ

apraja nagyja.

Pereg a nyelvünk

szavaink szórva,

szállnak a betűk

mennyből a porba,

orgona ága

borzong a légben,

Radnóti jár itt,

májusi fényben,

vállunkra simít

suttogva bájol,

múlik az idő

oda a távol,

árnyékot elűz,

fényekkel süttet,

szavakkal mossa

össze szívünket.

 

2025.

 

Egyszer majd nem jövök,

s nem megyek,

elfeled a táj ,

az is, akit ismerek,

lépteim alól nem szökik

se koppanás, se por,

talán egy elbújt csend

őriz meg valahol.

Egyszer a hársfám

majd nagyra nő,

s virágot bont

a locsolóból ráöntött idő,

és száll a virágillat, a kert felett lebeg,

egy locsoló felleget a kezembe veszek,

és bő esővel a hársfám öntözöm,

és a langy cseppek között lesz némi könny.

Mert egyszer, majd nem jövök

s nem megyek,

elfeled a táj,  s az emberek,

verseim, szavaim, s bennük, ami én,

semmivé lesz mind,

mint az útvégi remény.

 

 

 

 

 

 

Messze lép az eső lába,

én csak bámulok utána,

pocsolyának szélén állva

kacsintok a napsugárra.

 

Rigó fürdik, ázik tolla,

pocsolyát fest tolla korma,

nagyot fütyül a kis beste,

mint kit hívnak, jön az este.

 

 

Megszülte őt a mama,

keserűségből édes,

két tenyér az otthona,

még minden lehetséges.

 

Hol nagy vagyon a fillér,

és  lakótárs az  éhség ,

hol fizetnek a nincsér’

ott nem hál a reménység.

 

Maszatos emlék apa,

körötte  szürke  sajog,

ó jaj  Amerika,

oly árvák az angyalok!

 

A padláson senki nincs

földön a néma kosár,

anyai öl drága kincs,

szomorú gyermek leltár.

 

Betűk nevelték lelkét,

mely tanítani vágyott,

bár tudott minden leckét,

a tiszta szív mást bántott.

 

Könyvről könyvre lépve jut

magasságba menetel,

tudás tárta nagy kaput,

és ő mindent fölemel.

 

Szíve bontja vágyait,

benne  gyönyörű terem,

vörös pipacs szirmait

vonat vitte síneken.

 

Talpfa, kő és vasalat

lépcső lett az ég felé,

elment , mégis itt maradt,

élő holt a nemzeté.