Janus blogja
VersÉgi barázdák
Szántóföld az ég,
jár a szél eke,
sötét barázda
az est fellege,
kéklő mezsgyén
pipacsnap virul,
szemem íriszén
bíbor fénye gyúl.
Szántóföld az ég,
sóhajom vetem,
talán még kikel
száraz maghitem.
Szaladó fák /Reflexvers/
Az elmúlás vonata fut,
kattogó órakerekek
robognak emlékváltókon,
mely mellet néhai gyerekek
kacagva integetnek,
mezítláb,ujjaik füttyöt formázva,
melyeken a kosz nyálcsíkon hintázva.
Fut, robog az elmúlás
kidőlt falak, elfeküdt tetők
bámulják, ahogyan merengek
a szaladó fák előtt.
Az eresz, mint a fecskefészek
leverve hever, halott,
mint a kémény koronája is,
mely rég füsttel mulatott.
Sóhajt a kemence szája
benne ezer emlékkenyér,
a kis cipó, a túrós béles,
és a kérő csöppnyi tenyér.
Galamb suhan, fészkére száll
egy tollpihe forog, pörög,
le a fűbe, hol nincs már nyáj,
csak fehérlő csont és a rög.
Az elmúlás vonata fut,
elhal a kattogás, oda a zaj,
halott a táj az embernek,
a természetnek újra diadal.
Májusi napvég
Villanydróton hintáznak a csendek,
az égaljra bíbort csicseregnek,
pillantásom bele-beleréved,
míg bámulom, az est ellopja a kéket.
Vérré lesz az ég, a földre cseppen,
harag lobban az ablakszemekben,
majd kopik a vörös, az ég halvány
már csak rózsaszín az esti ablakpárkány.
Bújnak a színek, jönnek az árnyak
hálót sző a pók a holdsugárnak,
mely megfesti a csipkét, s az ragyog,
velem sóhajtanak az apró csillagok.
Május 5 (Születésnapodra)
Illatok nyelvén
orgona ágak,
szívemhez szólnak
benn muzsikálnak.
Dobbanó húsban
táncol a vérem,
vigad az élet,
bánat a széken,
bánat a széken
egyedül hagyva,
mulat a világ
apraja nagyja.
Pereg a nyelvünk
szavaink szórva,
szállnak a betűk
mennyből a porba,
orgona ága
borzong a légben,
Radnóti jár itt,
májusi fényben,
vállunkra simít
suttogva bájol,
múlik az idő
oda a távol,
árnyékot elűz,
fényekkel süttet,
szavakkal mossa
össze szívünket.
2025.
Hárslocsoló
Egyszer majd nem jövök,
s nem megyek,
elfeled a táj ,
az is, akit ismerek,
lépteim alól nem szökik
se koppanás, se por,
talán egy elbújt csend
őriz meg valahol.
Egyszer a hársfám
majd nagyra nő,
s virágot bont
a locsolóból ráöntött idő,
és száll a virágillat, a kert felett lebeg,
egy locsoló felleget a kezembe veszek,
és bő esővel a hársfám öntözöm,
és a langy cseppek között lesz némi könny.
Mert egyszer, majd nem jövök
s nem megyek,
elfeled a táj, s az emberek,
verseim, szavaim, s bennük, ami én,
semmivé lesz mind,
mint az útvégi remény.