Janus blogja

 

 

Úgy volt, hogy nem lesz, ami van,

véres kabátját ledobja a világ,

s nem talál magának gyermeket

a korgó hasú fájdalmas árvaság.

 

Avarrá lett ezernyi ígéret,

benne dőzsöl, rág a hazugság ,

s az elszáradt remény ágán

öngyilkossá lett az emberi jóság.

 

Arany sugarát szórja a Hold,

de tudom, hogy ez a fény hamis,

már nem hiszek az esti fénynek,

oly sokszor voltam becsapva magam is.

 

Megfogja a fagy vénülő kezem,

s együtt állunk szótlanul az udvaron,

halott rózsabimbót ölel leheletem,

s ébren apró tavaszról álmodom.

 

Néhány óra még, s az évnek vége,

tűzijátékok festenek csillagot,

sípszó kerget hangos durranásokat,

s én a kertben  apró szitokszót hagyok.

 

Csendre vágyom, melyben béke van

béke, ki mindenkit egyformán szeret,

mindegy, hogy  mit gondolsz a világról,

a béke rád néz, átölel, s nevet.

 

Mit kívánhat az év utolsó perce

mielőtt rálép az idő bakancsos lába?

Legyen egészség az újévben,

s becsület fertőzzön széles e világba’!

 

 

Mától nem érdekel

a világ összes baja,

leszek a sok közül,

egy kényszer ostoba,

bólintok majd én is,

úgy ahogyan mások,

ha gödör kell nektek?

Akkor majd én ások.

 

Eltemettem Istent,

most az igazság jön,

ami nem létezik

hulljon rá rögközöny,

hinni ma bármiben

bolondok erénye,

kialudt már régen

az értelem fénye.

 

Mától nem érdekel

mások mit is látnak,

vakok vagy ostobák

lesznek e világnak,

szem akartam lenni,

de nekik jó vakság,

bolondok fapénzen

életük mulatják.

 

Mit gondol egy költő,

azt én nem tudhatom,

annak hittem magam

a tegnapi napon,

de megvirradt mára,

álmodtam a tollat,

nem írok már semmit,

kitaláltam jobbat.

 

Csendnek leszek csendje,

némaság némája,

árnyékok árnyéka,

fáimnak szolgája,

madárnak eledel

vize a virágnak,

nem leszek senkije,

embernek, világnak.

 

 

Légy magányom gyilkosa,

lépj be a szobámba!

Lobbanj, mit egy gyertyaláng

sötét éjszakába,

magányomnak hamvain

gyere, járjunk táncot,

szíved szívem ritmusán

s hagyjuk e világot!

 

Légy magányom gyilkosa,

gyere ölel, csókolj!

Beszéljen a kéz, a szem

ne kérjünk a szóból,

lélegzetünk összeforr

édes fulladásba,

légy magányom gyilkosa,

lelkem lelki társa!

 

 

Fényruháját leveti,

felhőcsipkés kék az ég,

aranyszoknya ágra száll,

ámulnak a cinegék.

 

Rózsaszínű blúza leng

horizontnak kötelén,

pirulva meztelenül

lépked az ég peremén.

 

Bíbor csókja arcomon,

melegség a lelkemen,

szellő borzol hajamba,

lassan hunyom a szemem.

 

Átölel a pillanat

hintáztat a végtelen,

kihűlt csókját bőrömön

simítja a tenyerem.

 

Szempillámnak résein

pillantásom kiszökik,

bújik a nap hegy mögé,

mert hold már öltözik.

 

 

Fel kell a nap, fényt nevet,

fűszálakra gyöngyöket

fűz a hajnal szélkarja,

csizma jön, mind akarja.

 

Kasza suhan, éle vág

renddé válik a  világ,

sóhajokkal hal a fű,

holtában is gyönyörű.

 

Szénarenden nap csókja,

benne tücsök mondóka,

rigó füttyent, gólya száll,

hársfán harkály kalapál.

 

Csörgedezik a Csati,

benne fürdik valaki,

ott hol a víz kavicsos,

ott lett ő kis ladikos.

 

Fecske suhan ereszre,

kis fiókát degeszre

eteti a mamája,

csicsereg a világra.

 

Eresz alatt egy ablak,

Tóth Emilék ott laknak,

egy szobába, konyhába

vágytak fürdőszobára.

 

Háztól balra kastélykert,

ott az eső ,hogy elvert!

A fáról is leestem,

de sírva is nevettem.

 

Balla bácsi két lova

Lenke, Cukor patkója

port kavart a földúton,

figyelte a víztorony.

 

Kastélykertben épp csoda,

pompában az orgona,

lila, fehér szirmokon

pillantásom átoson,

 

át a futó rózsákig,

nem időz ott órákig,

mert mellette hajló ág,

rajta ezer kisvirág.

 

Meseország, meseszép

megszorít e szép emlék,

letűnt boldog jó világ,

elporladt, mint hársfaág.

 

 2025.12.14.