Janus blogja
Versesti sóhaj
lábujjhegyen lép mögém az este
vállamon feszeng a sárga lámpafény
árnyékom asztalon kissé meggörnyedve
mint ahogy szívemben a kolduló remény
óra ketyegésközt bujkálnak a csendek
apró szösz kering s pókfonálra ül
míg én a kastélykert fáin merengek
a délután fájdalma is előkerül
sóhajom ütődik a monitornak
bújik át az ablak résén szökik
és nem hagy semmit a szavaknak
az ihlet megvakult tükörként törik
hozzám bújnak a didergő falak
lámpát olt a magány sötét ölel
kalitka vagyok elbújó szavaknak
a végtelen csöndhöz már oly közel
hárs barát
ébredj ébredj barátom
nyisd ezernyi lélegző rügyed
a pillanatot várom
mikor leveleidből olvasom szíved
hátamnak kérged feszül
majd sóhajom kergeti virágporod
s leszek a világon egyedül
törzsedbe nőt ember rokonod
hosszú volt ez a tél
míg aludtál meghaltam párszor
de tavasszal mindenki remél
csak én csak én vagyok ki gyászol
furcsa tavaszvárás az enyém
hisz a múlttal ölel majd ág karod
s talán jut egy kortynyi fény
melyben igaz halálom láthatod
tövis tüske éj
vak hold koldul a tejút mentén
mint aprópénz csörren a csillagsugár
fellegen botlik elcsoszog gyöngén
sötét foltjában fekete madár
tövis szememben a lámpafény
a nehéz csend szempillámra ül
kinn a párkányon gubbaszt a remény
majd szárnya hangja itt hagy egyedül
körém nő az este szúrós rózsaág
semmi az ember ha magában se hisz
zajokkal porladó avar a világ
csak az est ágából nő belém tövis
értelmét veszíti minden dobbanás
a csöndes lélegzetek hiábavalók
a magány ujjai közt metsző csattogás
s mint rózsafejek hullnak a mondanivalók
szavak rügyeit letépi az éjjel
kietlen pusztaság a papír síkja
szeretni nekem nem lehet fénnyel
vágyaim a sötét magához hívja
törésvonalak
törésvonalak görbületén
szilánkok között heverek én
letört szélű értelem
tompa érzelemnek feszül
s míg létem gyűrődik
az idő sebszárnnyal repül
szél szaggatta felhő sajog
pipacsot virít az égalj
a holnap túl messze van
pocsolya vizét
borzolja egy sóhaj
törésvonalak görbületén
ülök a mélyben mint a szén
az értelem s az érzelem
néhai eleven fája
de a felejtés már kutat
itt kopog hegyes csákánya
s ha meglel feszít s tör az éke
a holnap majd begyújt velem
és vége
váróterem
hideg ez a váróterem
függöny porával játszik a huzat
lassan megérkezik ezt képzelem
az óramutató rám rám mutat
kilenc óra vagyok
vagy elmúltam kicsit
de néhány perc ide vagy oda
mit számít ha az ember lelkét viszik
a pokol végül is nem egy óvoda
tétova kattogás bolyong a síneken
itt-ott a váltó is nyöszörög
nyugodtan ülök a helyemen
mint sírgödör szélén a rög
sípszó hasít a csendből
egy apró gyolcsot
fekete füst kanyarog szürke égen
a magány hozzám lép ad egy csókot
majd eltűnik a nagy ürességen
padom búcsút reccsen ahogy felállok
egy kicsit nyikordul sarkán a cipőm
furcsa melegség ráz mégis fázok
de tűnődnöm már nincs időm
lépcsők futnak lábaim elé
s fel a vagonra emelnek
talán úgy hajnal felé
már nem lesz fénye
fénye
a szememnek