Janus blogja

Vers
janus•  2024. május 24. 10:23

Gondolat jel

Istenről nincs mit mondanom

sohasem láttam

hitemben didergek

a foszló kiskabátban

igazság és becsület

megcsalt mind a kettő

emberség szeretet

terméketlen meddő

lehullt mag vagyok

az idő malma őröl

holnap csak egy név leszek

mit olvasnak egy kőről

janus•  2024. május 16. 22:09

Májusi csend

 

Rózsám szirmai rejtik el

az alkony utolsó fényeit,

a hang lassan letérdepel,

fűközt a szavak már nem lelik.

 

Csend jár, zsebében nesz motoz,

egy csillag pillája kéken rebeg,

kacsint a fenyőről egy  zöld toboz,

de árnyékot vetnek rá  a fellegek.

 

Hallgatom a csendet, s beszél,

hozzám bújik, lágyan ölel,

hársvirág illatát hozza a szél,

rég voltam a békéhez ily közel.

 

A csend egy nagy meleg tenyér,

lassan ráhajtom őszülő fejem,

szívemben  csak andalog  a vér,

talán a halál lehet pont ilyen.

 

Lélegzet oson, a szív néha üt

csend bennem és mindenütt

körbezár az árny és a fény

ma a világ mindene enyém.

 

2024.

janus•  2024. május 1. 14:46

Május

 

Zöld vigyázban állnak a fák,

a rózsák vérszirma pereg,

hol  meghaltak az ibolyák,

már fehérpajzsú bodza sereg.

 

Dárdát növeszt a sásliliom,

akácok ágán feszül a tövis,

sápad a fölénk növő gyom,

s a kúszó besúgó már menekül is.

 

Tavasz van, más, mint ezelőtt,

lecserélve a régi szelek,

újjak jönnek, a zendülők,

lehet ,hogy ördögöt feszítenek?

 

Száz és száz tavasz ígérete

bár beteljesülne végre már,

a becsület járna kézről kézre,

mely becstelen tolvajt  nem talál!

 

2024.

 

janus•  2024. április 15. 22:27

Költő temető

 

 

A betűk, a feketék, mint a rögök

peregnek a papírra, fedve szemet,

szemöldököt, és az orr, a homlok dombja,

mint a sivatag dűnéit, az elmúlás szele lopja…

és oda az arc, immár temetve

és pereg a betű mellkasra, szívre, erekre

lassan a költő testét a papír ravatalon

belepi az este, árnyék ül a félszavakon….

és nincs tovább, semmi már a szív, az agy

enyészet lakomáz, vágyból, álomból se hagy,

nincs egy morzsa se, lélekkel száll el a remény,

s marad egy szó halom, alatta a néhai én…

majd jönnek ismerősök, barátok, rokonok

könnyek, sóhajok, kín szülte grimaszok,

és ott a szó halom alatt, már csak a csend feszül,

s rajta én megfeszítve, úgy, reménytelenül,

hisz tudom, nincs hitem, nincs istenem,

nincs feltámadásom, de már enyém a végtelen……

 

 

janus•  2024. április 7. 12:09

Szikrák, szelek, tavaszok

 

Újra festik a kopott reményt.

Nagy szavak, szép ígéretek

bódítják újra a  Kossuth teret.

 

Megannyi méh zúg, dongva nyüzsög

és mind, mind virágporra vár,

és az  ábrándokból hazát eszkábál.

 

De üzennek a régi tavaszok,

melyeknek  rügye maradt meddő,

néhány fa dőzsölt, de éhezett az erdő.

 

Ne higgy a tavasznak, nézd az őszt,

hová hulltak a gyümölcs ezrek,

kik  vittek mindent és semmit sem fizettek!

 

A szó kering, száll, mint könnyű por,

de az ígéret, ha valótestre nem talál,

újra régi idők jönnek,  hol az élet, maga a halál.

 

Újra festik a kopott reményt,

a szabadság bilincseit törik,

talán már holnap a jó, a gonosszal  megütközik.

 

De tudd, nem elég csupán győzni,

az igazságot és a becsületet,

úgy kell félteni ,óvni, akár az életet!

 

Az ígéret te vagy, te magad magyar,

áldjon vagy verjen az isteni kar,

de ha önmagad sorsáért nem teszel.

mint a harmincévnyi ígéret, semmivé leszel!

 

2024.