Janus blogja
VersNovemberi temető
Köd mögött bújnak a fák,
ágakon szennyes fehér,
a virágok holt imák,
testükön búsul a dér.
Fehér a föld és az ég,
sápad a gyász, az öröm,
nincs közel, nincs messzeség,
csend gubbaszt a sírkövön.
Viaszgleccser tetején
meggörnyedt gyertya teste,
mint kihűlt, kormos remény,
mit eltemet az este.
Szél nyit ajtót ködfalon,
csillag fénye bújik át,
könny csillan az avaron,
itt hagyom az éjszakát.
Jön-e valaki
Jön-e valaki elém, ha innét elmegyek,
hová nem jön a mező, a távoli hegyek?
Itt marad a fecskék röpte, a füttyös rigó,
pocsolyák tört tükre, s belőlem a szó.
Jön-e valaki elém, ha innét elmegyek,
lesz-e hová tartani, és én mivé leszek,
ha csont-hús lakásomat hirtelen itt hagyom,
marad-e az értelem, tán lelkem is hagyom?
Jön-e valaki elém, ha innét elmegyek,
és marad-e az emlék, mit magammal viszek?
Mert ha itt maradnak, amiben az én réved,
elém ne jöjjön senki, ha nem vihetlek téged!
Alkonymadár (Reflexvers)
Fészket rak az alkony, a szürke nagymadár,
csőre árnyékért nyúl, mit ágközé cibál,
bokor tetejéről csendet csipeget,
én meg csak bámulom a rózsaszín begyet.
Eltűnik az alkony, az est takarja be
a bíbor és a kék már mind, mind fekete,
és az ég aljából a hold aranya kel,
egy feketerigó kis füttye ünnepel.
/Egy fotóra/
Mire mozdul a nagy ég
Nézd a gazt, mily nagyra nő!
Beárnyékol, s fojtva öl,
cinkosa a csendidő,
hogyha hagyod, tündököl.
Tettre készen lélegezz!
Hagyd a szót, az elveket,
üss vissza ,ne védekezz,
halott szolga nem szeret!
Hinni, várni nem elég
mozdulatlan, hallgatag,
mire mozdul a nagy ég,
már a holtak tagja vagy!
Becsület és emberség,
hinni ezekben lehet,
ha nem védi mindenség,
ökölbe hát a kezed!
Várakozni nem lehet
míg a helyére kerül
Isten, ember. rendelet,
hát tégy, rendületlenül!
2024.
Hajnali játék /reflexvers/
Sápadt búzavirág az ég,
a Nap, izzó pipacskehely,
zöld szegély a messzeség,
lábamhoz pitypang ül közel.
Útifűn harmatgyöngy ragyog,
bámész árnyék bámulva nő,
a szellő még andalog,
lábnyomán gomba az idő.
Szénaillatú szerető
a fénnyel csókoló hajnal,
bennem a vágy nagyra nő,
de kuncog és tovanyargal.
Lépek, a reggel integet,
egyre árad az aranyfény,
szemem tükre kis liget
kis dombján ott ül a remény.