Janus blogja

 

Szántóföld az ég,

jár a szél eke,

sötét barázda

az est fellege,

kéklő mezsgyén

pipacsnap virul,

szemem íriszén

bíbor fénye gyúl.

Szántóföld az ég,

sóhajom vetem,

talán még kikel

száraz maghitem.

 

 

 

Az elmúlás vonata fut,

kattogó órakerekek

robognak emlékváltókon,

mely mellet néhai gyerekek

kacagva integetnek,

mezítláb,ujjaik  füttyöt formázva,

melyeken a kosz nyálcsíkon hintázva.

Fut, robog az elmúlás

kidőlt falak, elfeküdt tetők

bámulják, ahogyan merengek

a szaladó fák előtt.

Az eresz, mint a fecskefészek

leverve hever, halott,

mint a kémény koronája is,

mely rég füsttel mulatott.

Sóhajt a kemence szája

benne ezer emlékkenyér,

a kis cipó, a túrós béles,

és a kérő  csöppnyi  tenyér.

Galamb suhan, fészkére száll

egy tollpihe forog, pörög,

le a fűbe, hol nincs már nyáj,

csak fehérlő csont és a rög.

Az elmúlás vonata fut,

elhal a kattogás, oda a zaj,

halott a táj az embernek,

a természetnek újra diadal.

 

 

Villanydróton hintáznak a csendek,

az égaljra bíbort csicseregnek,

pillantásom  bele-beleréved,

míg bámulom, az est ellopja a kéket.

 

Vérré lesz az ég, a földre cseppen,

harag lobban az ablakszemekben,

majd kopik a vörös, az ég halvány

már csak rózsaszín az esti ablakpárkány.

 

Bújnak a színek, jönnek az árnyak

hálót sző a pók a holdsugárnak,

mely megfesti a csipkét, s az ragyog,

velem sóhajtanak az apró  csillagok.

 

 

 

Illatok nyelvén

orgona ágak,

szívemhez szólnak

benn muzsikálnak.

Dobbanó húsban

táncol a vérem,

vigad  az élet,

bánat a  széken,

bánat a széken

egyedül hagyva,

mulat a világ

apraja nagyja.

Pereg a nyelvünk

szavaink szórva,

szállnak a betűk

mennyből a porba,

orgona ága

borzong a légben,

Radnóti jár itt,

májusi fényben,

vállunkra simít

suttogva bájol,

múlik az idő

oda a távol,

árnyékot elűz,

fényekkel süttet,

szavakkal mossa

össze szívünket.

 

2025.

 

Egyszer majd nem jövök,

s nem megyek,

elfeled a táj ,

az is, akit ismerek,

lépteim alól nem szökik

se koppanás, se por,

talán egy elbújt csend

őriz meg valahol.

Egyszer a hársfám

majd nagyra nő,

s virágot bont

a locsolóból ráöntött idő,

és száll a virágillat, a kert felett lebeg,

egy locsoló felleget a kezembe veszek,

és bő esővel a hársfám öntözöm,

és a langy cseppek között lesz némi könny.

Mert egyszer, majd nem jövök

s nem megyek,

elfeled a táj,  s az emberek,

verseim, szavaim, s bennük, ami én,

semmivé lesz mind,

mint az útvégi remény.