Janus blogja

 

Még lábát lógatja az alkony

a régi nádtetőn,

szél sminkelte ég pirul,

lassú tánccal lép az este,

meggyfényt kortyol a Hold

egy billegő székfelhőn,

kacér csillag kacsint  rá

mint egy szép menyecske.

Tücsök perel a lusta csenddel,

füttyöt próbál a feketerigó,

de  már aludni tér,

aki vele cserfel,

fejet hajt  a toll,

elalszik a szó.

Fekete felleg takarót

húz a nádfedél,

s míg szendereg kicsit,

ujjával simít

 nádjába a szél.

 

nyitott esernyőmből

zuhog az eső

talpam alatt szívem

buborékos kő

lenyugszik a remény

ott az ég peremén

összetört fényeit

szél söpri körém

nincs tavasz csak április

az ősz örök burok

sóhajtanék de minek

lassan haza indulok

cipőmbe kapaszkodva

a hideg sár lép velem

bámulom hisz pont olyan

mint szívemen a szerelem

 

 

nincs senki senki más

furcsa imádott  istenség lettél

mindenki halandó

s elveszik belőlem

pedig csak vagy

semmit nem tettél

előbb a szél hallgatott el

behunyta szemét a nap

kifordult a föld

és már nem volt talpam alatt

csillagok törtek szét

apró finom  szilánkos lett az ég

szárnytalan repültem

bőrömön égett vérem az izzó festék

a csend hálójába esve

bámultam hangtalan mellkasom

eltűnt a dobogás és nem szorít

nem szorít a fájdalom

megérkeztem bár elvesztettem magam

szemedbe nézek s eltűnök benne

s utánam már béke béke van

 

hegy vagyok itt a puszta közepén

lábaimnál sziklák leomló remény

haldokló fáim a hegygerincemen

szél tépte sajgó sajgó gyötrelem

apró patak fut medre már sekély

hogy folyóvá legyen nincsen rá esély

szakadékaim szélén vén mohák

sárguló verseim néhai csodák

hegynek belseje halkuló moraj

csend ölén halkul az elsuttogott jaj

hogy ne hallja más a puszta földeken

a hegy szívében ég ég a szerelem

benn ott legbelül hol a szikla lágy

ezer fokon ring ring a régi vágy

de hideg már az éj ősz sárgít gyomot

a puszta nem rejti a puha lábnyomot

ami indulna a hegy szíve felé

hát lesz a hegy szíve a tél hitvesé

 

 

lép a láb menni menni kell

kő buktat bőröm tépi tört faág

 menni kell de senkit nem érdekel

hogy bennem halott halott a világ

 

mellkasomban még dobban  valami

fájdalom rángatta öklömnyi hús

néha már nem is akarom hallani

csend kéne már szomorú koszorús

 

lép a láb s az út oly bizonytalan

ki tudja az értelem merre merre van

s van-e vagy talán nem is volt soha

 kérdőjelnek áll testem elhamvadt pora