Janus blogja

 

Itt az időtök, parazsak, szikrák!

Most kell a láng, mi égaljába kap,

 a száraz fűből bokorra és fára

bíbor haragját csókolja a nap!

Itt legyen vége csendnek, hallgatásnak

pattogjon a tűz, üvöltsön a szél,

hamuvá ,korommá legyen a világ,

melyből emberség sarjad  mely tesz, s nem beszél.

 

Itt az időtök, álmok és vágyak!

Jöjjetek, s húzzatok valóság ruhát,

húsvér nappallá kell tenni,

minden ábrándtestű semmi éjszakát!

Legyen vége, szűnjön minden átok,

nagy üres hófehér lap legyen az élet,

mit becsülettel, igazsággal írnak,

ha nem megy, hát gyűrjük össze az egészet!

 

 

 

Ingyen van az emberség,

a becsület akciós,

penészes a kedvesség,

a szeretet kő briós,

 

a leértékelt hűség

ma újra csomagolva,

nyolc tojásos zacskóba

és krumplis zsákba szórva.

 

Vegyétek csak vegyétek,

nézd, ma semmi sem drága,

kedvezményes hitelt kapsz

örök rabszolgaságra!

 

 

Sóhaj hajóm égvizén,

vitorláját könnyedén

feszíti  a bú szele,

viszi-viszi messzire.

 

Komor fellegzátonyon

fennakad a sóhajom,

ketté törik, megreped,

rakománya lepereg.

 

Lepereg és földre hull,

mindkét kezem odanyúl,

tenyeremben sóhajom,

édesapám, fájsz nagyon!

 

Sóhajom rugaszkodik,

mint apró kölyökmadár,

hogy föl, magasra szálljon,

hogy legyen térkép e táj.

 

A hegyek szirtje fölé,

grafitfüst fellegen át,

oda, ahol a nappal

nem űzi az éjszakát.

 

De sóhajom túl nehéz,

tört hitem sem ad szárnyat,

csak szempillámig jut el,

alatta sós varázslat.

 

Furcsa, idegen az ég,

már lakatlan és hideg,

ha testem majd itt hagyom,

a lelkem, ki veszi meg?

 

Néha leülök szembe a reménnyel,

korhadó tegnapnak támasztva hátam,

szemembe néz, ígér, de tudom, becsap,

csak legyen időm, hogy megbocsássam.