Janus blogja

janus•  2024. május 16. 22:09

Májusi csend

 

Rózsám szirmai rejtik el

az alkony utolsó fényeit,

a hang lassan letérdepel,

fűközt a szavak már nem lelik.

 

Csend jár, zsebében nesz motoz,

egy csillag pillája kéken rebeg,

kacsint a fenyőről egy  zöld toboz,

de árnyékot vetnek rá  a fellegek.

 

Hallgatom a csendet, s beszél,

hozzám bújik, lágyan ölel,

hársvirág illatát hozza a szél,

rég voltam a békéhez ily közel.

 

A csend egy nagy meleg tenyér,

lassan ráhajtom őszülő fejem,

szívemben  csak andalog  a vér,

talán a halál lehet pont ilyen.

 

Lélegzet oson, a szív néha üt

csend bennem és mindenütt

körbezár az árny és a fény

ma a világ mindene enyém.

 

2024.

janus•  2024. május 1. 14:46

Május

 

Zöld vigyázban állnak a fák,

a rózsák vérszirma pereg,

hol  meghaltak az ibolyák,

már fehérpajzsú bodza sereg.

 

Dárdát növeszt a sásliliom,

akácok ágán feszül a tövis,

sápad a fölénk növő gyom,

s a kúszó besúgó már menekül is.

 

Tavasz van, más, mint ezelőtt,

lecserélve a régi szelek,

újjak jönnek, a zendülők,

lehet ,hogy ördögöt feszítenek?

 

Száz és száz tavasz ígérete

bár beteljesülne végre már,

a becsület járna kézről kézre,

mely becstelen tolvajt  nem talál!

 

2024.

 

janus•  2024. április 15. 22:27

Költő temető

 

 

A betűk, a feketék, mint a rögök

peregnek a papírra, fedve szemet,

szemöldököt, és az orr, a homlok dombja,

mint a sivatag dűnéit, az elmúlás szele lopja…

és oda az arc, immár temetve

és pereg a betű mellkasra, szívre, erekre

lassan a költő testét a papír ravatalon

belepi az este, árnyék ül a félszavakon….

és nincs tovább, semmi már a szív, az agy

enyészet lakomáz, vágyból, álomból se hagy,

nincs egy morzsa se, lélekkel száll el a remény,

s marad egy szó halom, alatta a néhai én…

majd jönnek ismerősök, barátok, rokonok

könnyek, sóhajok, kín szülte grimaszok,

és ott a szó halom alatt, már csak a csend feszül,

s rajta én megfeszítve, úgy, reménytelenül,

hisz tudom, nincs hitem, nincs istenem,

nincs feltámadásom, de már enyém a végtelen……

 

 

janus•  2024. április 7. 12:09

Szikrák, szelek, tavaszok

 

Újra festik a kopott reményt.

Nagy szavak, szép ígéretek

bódítják újra a  Kossuth teret.

 

Megannyi méh zúg, dongva nyüzsög

és mind, mind virágporra vár,

és az  ábrándokból hazát eszkábál.

 

De üzennek a régi tavaszok,

melyeknek  rügye maradt meddő,

néhány fa dőzsölt, de éhezett az erdő.

 

Ne higgy a tavasznak, nézd az őszt,

hová hulltak a gyümölcs ezrek,

kik  vittek mindent és semmit sem fizettek!

 

A szó kering, száll, mint könnyű por,

de az ígéret, ha valótestre nem talál,

újra régi idők jönnek,  hol az élet, maga a halál.

 

Újra festik a kopott reményt,

a szabadság bilincseit törik,

talán már holnap a jó, a gonosszal  megütközik.

 

De tudd, nem elég csupán győzni,

az igazságot és a becsületet,

úgy kell félteni ,óvni, akár az életet!

 

Az ígéret te vagy, te magad magyar,

áldjon vagy verjen az isteni kar,

de ha önmagad sorsáért nem teszel.

mint a harmincévnyi ígéret, semmivé leszel!

 

2024.

janus•  2024. április 2. 19:03

fénykalász (képzelgő)

 

aprót lépve  neki dől

rendet vág az alkonyat

kasza suhan feketén

vérző fénykalászt arat

 

gyűlik a rend félhomály

szürkülettel andalog

távoli hegy tetején

föld az éggel összefog

 

este villáz boglyát rak

holt fényekre lehever

égi síkra csillagfényt

milliókat kiszegel

 

keze remeg hull a szeg

földet érő karcolat

kívánok most valamit

egyetlen egy csókodat

 

begyógyul az ég sebe

csendtakarót sző az éj

és akik nem alszanak

nekik jut egy hold-karéj

 

felleg baktat vén öreg

testén ráncok ezrei

villám hasít fény sikoly

felleg könnyét táj nyeli

 

sötét ringat feketét

nincs pisszenés suttogás

álmot látok gyönyörűt

te vagy benne semmi más

 

 2017.