Janus blogja

 

Egyszer mind összetörünk,

 a lélek, a szív furcsán törik,

nem egy üveg bor a padlón,

többnyire észre sem veszik,

hogy szilánkos cserép az ember

ott mélyen, legbelül,

és halkan ragaszt, rögzít, illeszt,

ösztönből, de reménytelenül.

Van az úgy, hogy nincs meg

elveszik egy darab, egy rész,

és az ember, míg a sírig jut,

szíve, lelke, sosem lesz egész.

 

 2020.

 

Napsugár ragyog, kacér fény

kacsint, s leveszem az ingem,

sarjadó fűszálak, mint a remény

tartanak, ahogy hanyatt fekszem.

 

Nincs gondolat, csak a szél, s a nap,

lelkem üressé próbálom tenni,

darázs kering, arcomra ül, de nem harap,

lehunyt szemmel hagyom pihenni.

 

Bokor készülődik, a zöldben már lilák

nyújtóznak, nesztelen aprót sóhajtanak,

illatuk magamba szívom és az orgonák

már benn, szívem ritmusán játszanak.

 

Könnyű vagyok, már-már súlytalan,

mélyet  lélegző szelíd dobogás,

és eszembe jutsz, elárulom magam,

szívembe bújik egy régi vacogás.

 

2020.

 

odúlélek sóhajmadár

sárgalevél eső szitál

üres dróton néma fészken

emlék gubbaszt bágyadt fényben

holló kering dió koppan

nyugati ég lángra lobban

bíbor ömlik mint a láva

felizzik a darázs háta

meghasadó szőlőszemek

pityeregnek a mag pereg

sötétül már föld az árok

fűben ülök rögnek állok

árnyék lábú este sétál

a délután elszunyókál

körbenézek őszi határ

odúlélek sóhajmadár

 

 

Köd leng, az éj fátyla,

a táj titok, sejtelem,

bokor homlok, fa arcvonása

érnyék barázdás végtelen.

 

Se hang, se fény nem jár

a hallgatag szürke sötét,

börtönfal ,rács nélküli ,

foglyul ejti életét,

 

annak ,aki nincstelen,

ki otthontalan árva,

kit eladott a félelem

az éhségnek vacsorára.

 

Foszló kabát, koszos ingnyak,

benne egy test reszket,

kékülő ujjak ,gyönge sóhaj,

holnap ki állít keresztet?

 

 

Leült, elfáradt az értelem,

körötte zsong, lábujjhegyre áll

az ostobaság, és légvalót kreál.

 

Igazság nyüszít, az ég dörög,

szitkot, gúnyt  szórnak a fellegek,

szivárványt fekete tusból festenek.

 

A hatalom ujjában tövis a becsület,

befedi a gyulladt, sárga genny,

beteg ez a kor, értelem, aludj, pihenj!

 

Elszáradt hit magját por fedi,

nincs langy eső, nincs áldott fény,

tört üveg ég alatt vérben ázik a remény.