Janus blogja

janus•  2024. március 31. 17:29

Még ott is, akkor is

 

nem tudom

alkony lesz-e majd

vagy nyújtózó hajnal,

mikor testem börtönéből

lelkem tovanyargal,

zörgő avart zavaró szél

űzi a poklok kapuján

vagy virágporos szellő

fényes égi útján

…nem, nem tudom….

 

… a doboló rabszolga

a bordarácsok alatt,

ha elveszti ritmusát

s az ütem félbeszakad,

lesz-e majd ki könnyeit

mellkas cellájára szórja,

ököllel görcsösen üti a rácsot,

hogy újra ritmusba hívja

….nem, nem tudom…

 

…fénytelen pillantásom

mi semmibe vesző

mikor véget ér

visszavonhatatlanul

e földi útvesztő,

lesz-e ki

tenyerével lecsukja,

s ki fejfámat

hideg síromba szúrja…

…nem, nem tudom….

 

De legyen hajnal,

ragyogó éjszaka

mikor mellkasom ernyedt

szívemre zuhan,

azt tudom, hogy írnék még ott is,

akkor is, mikor a halál

kaszája hangtalan suhan…

…tudom, ezt tudom.

 

 2007.

 

janus•  2024. március 30. 18:43

Borús ég alatt merengve

Felhő házak tövén szűk égi utcán,

Magányba karolva néz reám a hold,

Tompa fényű csillag hunyorog némán,

A táj elborít lassan, s magába húz, felold.

Nem vagyok több csak szobor, fekete árny

A múlt köti gúzsba bágyadt mozdulatom,

Emlékezés szívemhez bújik, nyílik a szárny,

Legyőzve a dacos büszke időt, haza utazom.

Ragyogó fény fogad, kedvenc hársfám virít

Legfelső ágán megbúvó szerelmes gerle pár,

Szelíd szellő futkos, de lassítva hajamba simít,

A bodza bokor integet tövén délceg fácánkakas áll.

Mezőn szárnyalok, s úgy nézem a kamillát, bogáncsot

Mint más a ragyogó aranyat, tündöklő ékkövet,

Mert nekem kincsek ők, lélegző eleven gyémántok,

Köztük nőttem fel, lényük lelkem ruhájában szövet.

Eső csapkodja arcom, a múlt hirtelen a jelenbe vet

A hold magára zárta fekete függönyös égi ablakát,

Közelgő vihar előre küldte harcosát, a bősz szelet,

Ki magával hozta a múlt, s a jelen édes hársfa illatát.

 

2006.

janus•  2024. március 23. 22:29

Álmomban láttalak /Édesapám/

A valóság s az álom törésvonalán

sajogva gyűrődik bennem heggyé a tudat,

a reggel markában csak halvány kép foszlány

kuporog, sápadt színekkel festve arcodat.

 

A rég vászna, mintha csak örökké ázna

az idő monoton csörgedező vizében,

úgy fakul, s kúszik a feledés hínára,

hogy belepje a múltat, takarja egészen.

 

Peregnek a napok akár búzaszemek,

ha szelével rázza sárga kalászát a nyár,

de nem tudom még, meddig emlékezhetek,

mikor fogadja az utolsó szemet, a sár.

2005.

janus•  2024. március 20. 11:06

Mifelénk


Mifelénk,

állandó lakcímen gond és baj lakik,

ablakot bedobó kölyök az öröm,

de csak néhanap rosszalkodik,

szilánk mosolyunk megcsillan a kövön.

Mifelénk,

az apák nem lesznek nagyapák,

túl hamar hajol le értük az ég,

olyanok ők, mint kivágott fák,

fakuló évgyűrűk közt nőnek a csemeték.

Mifelénk,

szövőmadár a szürke árvaság,

rozoga lengő fészkében lakunk,

alattunk kietlen végtelen pusztaság,

mely sírrá lesz, ha egyszer lezuhanunk.

Mifelénk,

a csend is túlontúl zajos,

a fény már megszokta árnyék rácsait,

a szívekben a vér zavaros, habos,

örvény nyeli el, rejtett vágyait.

2016.

janus•  2024. március 16. 10:17

Hervadó kokárda

 

Nagy fekete szárnyát

kitárja az este,

árnyék madárhad ül

nemzeti színekre,

Himnusznak hangjai,

Szózat szavaival

nyugovóra térnek ,

nincs már Nemzeti dal.

 

Dicsőség fényei,

szabadságnak lángja,

elszunnyad, szendereg

múló nap porába’,

magasztos nagy szavak

üres csenddé válnak,

egymásnak az urak

bőszen gratulálnak.

 

Ma, kik egyek voltak

holnap kettéválnak,

kapzsiság ül neki,

neki a hazának,

két pofára eszik

a Balaton partot,

mit nekik a nemzet,

sarokba a kardot!

 

Oda harmincévnyi

csodás nagy ígéret,

nemzeti szalaggal

fojtják meg a népet,

meglopott érzelmek,

ember cserbenhagyva,

ábránd marad-e, a

kokárda szalagja?

 

Ünneplő magyarság

Árpád vérű nemzet!

Nem akarunk hazát,

igazabbat, szebbet?

Vagy elég mit adnak

az új ispánjaink?

Ránk omlik az ország,

elhagynak fiaink!