Janus blogja

 

 

Ember!

Nincs már igazság, ne keresd!

Patkányok rágják fehér csontjait,

a szivárványt feketére fesd,

és tudd, Isten sehol sem lakik!

Aki gyenge vagy csak gyengébb

mára már kiszolgáltatott,

mert kését az szúrja hátába,

kivel tegnap még barátként  ivott!

Ember!

Már ne kutasd, nincs értelem,

érdek, a pénz, s a hatalom az úr,

a hitvány hazug, változni képtelen

s nyakadon szorításuk sohasem lazul!

Ember!

Hát lásd meg, nincs evolúció

az ember maradt  a legaljasabb állat,

hiába a tűz, hiába a nyelv, a szó

holnap embernek lenni már gyalázat!

Ember!

Lehettél volna akár isten is

kezedben ott volt a szív, a tudás,

de megvadult emberséged hamis,

és az ember fog elpusztítani,  senki más!

 

Embernek lenni,

egy emberi létben,

apró kis kérés

a nagy mindenségben!

Nem kell értelem,

mit keresni keljen,

csak az életünk

emberségben teljen!

Ne legyen idő,

csak tér, mi befogad,

mindenki egyenlő,

legyen tej ,csontfogad,

ne legyen vagyon,

templom és trónterem,

ne tudjuk mi az,

hogy halálfélelem!

Embernek lenni

a meggyógyult Földön,

hová háború

soha el ne jöjjön,

kerüljön betegség,

ne fogjon az átok,

és akik élnek

legyenek barátok!

Embernek lenni

ha van, ha nincs Isten,

jóságnak jóság

önzetlen segítsen,

ne lásd a bőrét,

hite legyen rejtve,

úgy ítélj embert,

amilyen a tette!

Embernek lenni,

egy emberi létben,

apró kis kérés

a nagy mindenségben,

mindegy kik vagyunk

lehessünk egyformák,

mint  halálunkban,

ha hamvaink szórják!

 

 

 

Színes szalag az ígéret

átkötött szavakon lobog,

de ha soha ki nem bontod,

csak egy  haszontalan dolog!

Gondolja meg, ki reményt fest

szép betűkkel a vágynak,

az álom lehet csodaszép,

de ha nem áll valóságnak,

csorbul a  hit, majd eltörik

szilánkon szisszen a lélek,

s a csalódás, mint jeges ár

fuldoklik benne az élet.

Színes szalag az ígéret

átkötött szavakon lobog,

s ha kibontva tettet találsz,

az a legnagyszerűbb dolog!

Csak néhány ember

telhetetlensége kell csupán,

hogy milliók éljenek éhesen,

s bámulják a világot bután.

Csak néhány ember,

ha meggondolná önző önmagát,

mennyi életnek, mennyi sornak

fényesítené tompa csillagát.

 

 

 

Március,

te rongyosra várt remény,

hol jársz, merre,

és jössz-e már felém?

Hóvirág, ibolya

van-e tenyeredbe,

melyeket ülteted

a jégcsap sírta kertbe?

Március,

te rügy lelkem hajló ágán,

fess pitypangot a fűbe,

s légy ívelő szivárvány!

Szóljon a „nyitni kék”

s a szót lágy szellő vigye,

nyíljon ki minden ember

kalitkaszíve!