Janus blogja

 

hinni istent  bízni embert

tönkre tenni minden fegyvert

kinyújtani minden jobbot

dönteni a zsarnok szobrot

lenni béke édes csendje

hol a bú csak száraz cserje

boldogsággal élni létet

megőrizni minden képet

elővenni  téli estén

ez nagyapád ez meg itt én

sorolni a szeretteink

kik egy percre élnek megint

emlékezni könnyet csalni

elaludva belehalni

 

 

ködmadár ül vállakon

súlyos szárnya óriás

emberhúst a zord fagyon

kékre fest a vacogás

 

szürkeség öl fényeket

tapogató  vak remény

botorkálva kéreget

de itt mindenki szegény

 

balta éle koplaló

nem jut ág és gallyfalat

pusztaság a foglaló

erdő helyén itt maradt

 

sajgó nemzet zord hazán

néma tétlen védtelen

rothadt ígéret szagán

önmagának idegen

 

van Himnuszunk Szózatunk

bennük ezer üzenet

de hogyha csak dalolunk

és nem rakunk tüzeket

 

nem pusztítjuk férgeink

mind mi marja nemzetünk

régi hírünk fényeink

velük együtt elveszünk

ötvenkettőt adtam én

nem lett lágyabb csak kemény

sorsom

hordom

ajándék a béremen

a nyafogó félelem

gyomor

nyomor

ötvenkettőm már oda

és az élet mostoha

félő

bérlő

lettem volna talpnyaló

közpénzekkel elfutó

lopó

kopó

nem lettem mert volt apám

becsületből nőtt azám

ága

drága

tanítása felnevelt

korpa közé nem kevert

elvek

nyernek

megidézem néhanap

fogam ajkamba harap

vérem

érem

szóba szökő értelem

hirdesse a képzetem

laza

haza

tanítani nem tudom

butítani nem hagyom

népem

féltem

ötvenkettőt adtam én

felnőtt évem nem enyém

korom

korom

2021.

Verset írni, nyomot hagyni,

holt betűnek létet adni,

kevés ember tud ily csodát,

szóeledelt, bő vacsorát.

Egy, ki halott Jézust sirat

Egy, ki égben lát új urat

Egy, ki imát küld a mennybe

Egy, ki néz a végtelenbe

Egy, ki fohász helyett alkot

Egy, ki minden munkát megfog

Egy, ki mindezt messze dobja

ő maga úr, ő a szolga.

Egy, ki fűközt csodát látott

Egy, ki hangyát sose bántott

Egy, ki ölelt kérges törzsbe

Egy, ki teát hársból főzte

Egy, ki falevéllel játszott

Egy, ki fűzből furulyázott

Egy, ki erdőt, mezőt szeret

tenyerébe verhetsz szeget.

Egy, ki versbe fest egy embert

Egy, ki szóval soha sem vert

Egy, ki lelket vet papírra

Egy, ki sose száll a sírba

Egy, ki lapok között örök

Egy, ki rímen forog, pörög

Egy, ki otthona a líra

Ő nem lesz por, nem lesz sírja.

Egy, ki tolla könnyet csorgat

Egy, ki bámul csonka holdat

Egy, ki búsul, szíve árva

Egy, ki lelkén borda rácsa

Egy, ki kínok között szűköl

Egy, ki zuhan, ejti szűk öl

Egy, ki szorong reményt veszve

a szerelem lesz a veszte.

Egy, ki mosolyt csal az arcra

Egy, ki békét húz a harcra

Egy, ki karja földről emel

Egy, ki lyukas tetőt szegel

Egy, ki ingét oda adja

Egy, ki reszketésed lopja

Egy, ki sose hagyna cserben

érted halna síri csendben.

Egy, ki hazát, sebét írja

Egy, ki tolla hitét bírja

Egy, ki suttog múltat idéz

Egy, ki nem csak betű vitéz

Egy, ki szemet tágítana

Egy ki vállán puska tusa

Egy, ki nemzetéért ordít

aki igaz, sose lódít.

Egy, ki magyar, hite marad

Egy, ki lelkét nyomja Arad

Egy, ki sajog Trianonon

Egy, ki megél gazon, gyomon

Egy, ki kíván boldog jövőt

Egy, ki ölel sírból jövőt

Egy, ki felkel, újra él itt

Attilának lelke fénylik.

 

vak hold koldul a tejút mentén      

mint aprópénz csörren a csillagsugár

fellegen botlik elcsoszog gyöngén

sötét foltjában fekete madár

 

tövis szememben a lámpafény

a nehéz csend szempillámra ül

kinn a párkányon gubbaszt a remény

majd szárnya hangja itt hagy egyedül

 

körém nő az este szúrós rózsaág

semmi az ember ha magában se hisz

zajokkal porladó avar a világ

csak az est ágából nő belém tövis

 

értelmét veszíti minden dobbanás

a csöndes lélegzetek hiábavalók

a magány ujjai közt metsző csattogás

 s mint rózsafejek hullnak a mondanivalók

 

szavak rügyeit letépi az éjjel

kietlen pusztaság a papír síkja

szeretni nekem nem lehet  fénnyel

vágyaim a sötét magához hívja

 

 2019.