Janus blogja

 

Beteg szíved rekedt dobbanása

gyenge jelet suttog a világra,

mellkasodban hódít a szorongás,

gubbaszt a kedved, odalett  a zsongás.

A bordarács bezár, vagy csak megvéd?

fogoly a szíved ,fegyőr lett az elméd,

emlékek bilincse oldalán csörög,

és az  éned pereg, mállik, mint a rög.

Beteg szíved rekedt suttogása

furcsán visszhangzik a betegszobába’

fehér fény esik le a zöld ruhákra,

a katéterre, mely az artériába

befúrja magát  és a szívedig jut,

és csinál az életnek nagyobb kaput.

Beteg szívednek szűnik rekedtsége

arcod sivatagán már a rózsa vére

arcpírt éltet, és szemedbe a fények

sietve, loholva végre hazatérnek.

Katéter dróton csicsergő szív hintáz,

dobbanást, heves szívverést trilláz,

a semmi ága üres, nincs ki ott vacog,

csak szívdobbanásra vibráló csillagok.

 

 

Tollam, ha kiszárad végleg

ki csendít rímet majd érted?

Szóruhákat ki sző a vágyra,

ki bízza szívét  suttogásra?

Metaforát ki lesz ki formáz,

ha a szívet heves  vágy forráz?

Alkonyba ki karol sírva,

hogy a hajnalt visszahívja?

Elveszett álmokat keresve,

ki feszül fel a nagy keresztre?

Tollam, ha kiszárad végleg,

Halál, én leszek testvéred,

s együtt verslábakon járva,

 tűnünk el a szivárványba!

 

 

„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni”

száz éves ez a sóhaj emberek!

De ma, mintha ezt a tüzet látnám,

melynek fényét tükrözik a szemek.

 

Lángra kap a parázson a gyűlölet,

a széthúzás, az uszítás is ég,

hazánk szívében nagy tüzet raktak,

s hevétől borzong, borzong a vidék.

 

Vessük e tűzre a csorba múltat,

 kisiklott vágány talpfája égjen,

a ma lángja legyen  tisztító tűz,

s hamujából újuljunk meg szépen!

 

Mert valami nagy-nagy tüzet raktunk,

a becsület, az igazság  köréje ül,

és nem kell már félni, dideregni,

csak egymásban hinni ,és élni, emberül!

 

 

 

Ács kezén az élet fája

levelét, a gallyát vágja,

kérget hánt és törzset vagdal,

kereszt készül  diadallal.

 

Kereszt indul hegygerincre,

hogy testet megfeszítse,

tenyerébe, lábfejébe

szeget üssön, s legyen vége!

 

Koronája tövisfonat,

könny mossa az arcdombokat,

dárda szúrta égő seben,

lélek illan szélsebesen.

 

Lepel terül, testet fed el,

sírja előtt letérdepel,

anyai szív meg is szakad,

ajtó zárul, szikla szalad.

 

Fájdalmakat csend szorítja,

lakatlan lett az ő sírja,

lelke után ment a teste,

felleglépcsőn, fel a mennybe.

 

Értünk halt meg, de hiába,

tanítása  Bibliába,

papírlapok közé zárva,

nincs ki tettekre beváltsa.

 

Itt az ember, ki keresztény,

elballag a sorok mentén,

kimondani könnyű a szót,

becsapni a mindenhatót.

 

Itt vagyok én, nem egyedül

kinek léte alámerül,

talán nem is olyan soká,

de lesz-e, aki megmondaná

 

mikor lesz az ember, ember,

aki szeret szeretettel,

aki feltámasztja Istent,

békét teremt földön és fent?

 

A Biblia leírt szavak,

betűt hordó futószalag,

ami vágy csak, ember álma

légy te az, ki tettre váltsa,

 

nem kell, hogy higgy, keresztet vess,

alkonyt, hajnalt imával fess,

elég ha van becsületed,

az járja be az életed!

 

Nézz csak szét, ma mi a kereszt,

tudatodat mának ereszd,

szegénység, és szolga élet

lásd meg ,hogy mind kereszté lett!

 

Szeg az éhség, szeg a rabság

tövisként szúr a hazugság,

mely az embert fel, keresztre

felemelve felszegelte.

 

Emberré kell válni még ma,

nem kell hozzá égi létra,

emberség kell, igazsággal,

ezt tudasd a nagyvilággal!

 

Ne szóval, mert az oly gyönge,

nem hint reményt e szép földre,

imád igaz tetted legyen,

melyből boldog élet terem!

 

 

 

Úgy volt, hogy nem lesz, ami van,

véres kabátját ledobja a világ,

s nem talál magának gyermeket

a korgó hasú fájdalmas árvaság.

 

Avarrá lett ezernyi ígéret,

benne dőzsöl, rág a hazugság ,

s az elszáradt remény ágán

öngyilkossá lett az emberi jóság.

 

Arany sugarát szórja a Hold,

de tudom, hogy ez a fény hamis,

már nem hiszek az esti fénynek,

oly sokszor voltam becsapva magam is.

 

Megfogja a fagy vénülő kezem,

s együtt állunk szótlanul az udvaron,

halott rózsabimbót ölel leheletem,

s ébren apró tavaszról álmodom.

 

Néhány óra még, s az évnek vége,

tűzijátékok festenek csillagot,

sípszó kerget hangos durranásokat,

s én a kertben  apró szitokszót hagyok.

 

Csendre vágyom, melyben béke van

béke, ki mindenkit egyformán szeret,

mindegy, hogy  mit gondolsz a világról,

a béke rád néz, átölel, s nevet.

 

Mit kívánhat az év utolsó perce

mielőtt rálép az idő bakancsos lába?

Legyen egészség az újévben,

s becsület fertőzzön széles e világba’!