Janus blogja

 

 

Jön-e valaki elém, ha innét elmegyek,

hová nem jön a mező, a távoli hegyek?

Itt marad a fecskék röpte, a füttyös rigó,

pocsolyák tört tükre, s belőlem a szó.

 

Jön-e valaki elém, ha innét elmegyek,

lesz-e hová tartani, és én mivé leszek,

ha csont-hús lakásomat hirtelen  itt hagyom,

marad-e az értelem, tán lelkem is hagyom?

 

Jön-e valaki elém, ha innét elmegyek,

és marad-e az emlék, mit magammal viszek?

Mert ha itt maradnak, amiben az én réved,

elém ne jöjjön senki, ha nem vihetlek téged!

 

 

Fészket rak az alkony, a szürke nagymadár,

csőre árnyékért nyúl, mit ágközé cibál,

bokor tetejéről csendet csipeget,

én meg csak bámulom a  rózsaszín begyet.

Eltűnik az alkony, az est takarja be

a bíbor és a kék már mind, mind fekete,

és az ég aljából a hold aranya kel,

egy feketerigó kis füttye ünnepel.

/Egy fotóra/ 

Nézd a gazt, mily nagyra nő!

Beárnyékol, s fojtva öl,

cinkosa a csendidő,

hogyha hagyod,  tündököl.

 

Tettre készen lélegezz!

Hagyd a szót, az elveket,

üss vissza ,ne védekezz,

halott szolga nem szeret!

 

Hinni, várni nem elég

mozdulatlan, hallgatag,

mire mozdul a nagy ég,

már a holtak tagja vagy!

 

Becsület és emberség,

hinni ezekben lehet,

ha nem védi mindenség,

ökölbe hát a kezed!

 

Várakozni nem lehet

míg a helyére kerül

Isten, ember. rendelet,

hát tégy, rendületlenül!

 

2024. 

 

 

 

Sápadt búzavirág az ég,

a Nap, izzó pipacskehely,

zöld szegély a messzeség,

lábamhoz pitypang ül közel.

 

Útifűn harmatgyöngy ragyog,

bámész árnyék bámulva nő,

a szellő még andalog,

lábnyomán gomba az idő.

 

Szénaillatú szerető

a fénnyel csókoló hajnal,

bennem a vágy nagyra nő,

de kuncog és tovanyargal.

 

Lépek, a reggel integet,

egyre árad az aranyfény,

szemem tükre kis liget

kis dombján ott ül a remény.

 

Az állam, az államig se ér

 

Felettem az ég szép csendes, esti,

nincs durranás, mi az eget festi,

tücsökzene szól, majd a csend váltja,

lehet-e embernek kedvesebb barátja?

Itt a csendben minden benne van,

ha lecsukom szemem, meglelem magam,

megnyílik a csend, mint egy kútfedél

s belebámulok, s hajamba fúj a szél,

a múlt szele simít, a rég ,a történelem,

hol apró voltam én, és apró a félelem.

Mit tudtam én, mi az, hogy állam,

nekem otthonom volt, szoba hol háltam,

nagy szalmaágy, anyám, apám benne,

testvérem is akadt, micsoda szerencse.

Akkor ott rég, munkát, dolgot láttam

jétékból dolgoztam, nem ingyen vacsoráltam,

nem kellett tanítani, okítani engem,

apámat, anyámat tisztelve szerettem.

De nem tudtam még, mi az, hogy állam,

lassan felnőttem, de nem lett nagy a lábam,

nagylábon élni nem sikerült soha,

és akkor már derenget, mi is az a csoda,

amit államnak hívtak a népek,

az mi adóval,s  járulékkal tépett.

Lassan ráébredtem, mi az államjóság,

mi nekem hitelt ad, lesz egy nagy adósság,

aztán ha szólnék, hol a munkám bére?

Lesz az meglásd, ígérték… és mégse.

Ünnepel a nép, igen az államot,

hogy minden elvesz, s én állam felkopott,

mindezt nagy pompával ünnepli az állam,

ugye hogy hülyébbet, nem találhat nálam?

Az állam teste paraziták sora,

akik nem dolgoztak, nem is tettek soha,

semmi olyan dolgot, mi tetszene a népnek,

de látod magyar testvér, mily boldogan élnek?

Az állam nagy asztalára, mi csak teszünk, teszünk,

 ők mindig csak vesznek, mi meg csak esküszünk,

 hogy nem leszünk rabok, meg hogy talpra magyar,

de marad minden a régi, sosincs szép diadal.

Ünnepelni, hogy kirabol az állam?

Ne számíts rám, ne kopogtass nálam!