Papp Für János blogja

Egy este margójára

Befordul a sarkon, a biciklit maga mellett tolja.

Szürke arcán eltorzul az este. Elhagyatott szemeiben

kifosztott tekintet, keze sörösüveg. Megáll. Nem vár

senkire. Elészaladok. Mert bizony az apák elé így szokás.

Szemében alig maradt valami, ami én vagyok. Kedvelnem

kellene, de csak szeretni tudom. Kézen fogom és csupán

annyit érzek, hogy haza jött valaki, valaki aki eddig még

nem volt az enyém. A kormányra csavart csíkos szatyorban

néhány üveg sör, talán sportszelet és valami összeroncsolt

szál virág. Eltámolygunk a házig, kerítésünk soha nem volt;

a sarki kocsma szépen épül. Anyám tereget, még nem vett

minket észre, háttal áll a sírásnak. Azt mondják szép kisfiú

vagyok. Ha egyszer gyönyörű leszek, anyámra fogok hasonlítani.

Majd apám vékonyka vállamra támaszkodik, összerogyok alatta,

megbotlik a lépcsőn, neki esik az ajtónak, mozdulatlan. Minden

olyan óriási lett körülötte. A szomszédok ablakaiban már égnek

a gyertyák. Feláll és elmosolyodik, mint ha csak játékból esett

volna el. Fogatlan szájában elkészül az éjszaka. Belefekszik az

ágyba, lábait felteszem. Zsebéből kiesik egy ötszázas, egy kevés

aprót még találunk mellé, miután kabátja zsebeit átkutatjuk.

Amikor anyám a szemembe néz, azt hiszem egy angyal vagyok.

Tenyerei közé veszi arcomat, ilyen szépen senki nem tud ölelni,

és csókja ma is lüktet homlokomon. Magához húz: - szeretlek

kisfiam. Fülembe suttogva gyönge hangja szólt. Karácsony este

volt.

bizalom

amit mondasz, inkább elhiszem,

csak ne ígérd meg. ha mégis ígérsz,

tedd úgy, mint ha mögöttem állnál,

vagy úgy, mint aki épp indulni készül.

inkább háttal és semmiképpen ne a

szemembe. a könnyeknek hagyj helyet,

tudod: az ígéretek általában zátonyra

futnak. nem, dehogy, a fogadalom még

Istent is meztelenre vetkőzteti. meg se

próbáld, onnan nincs vissza. a templom

hideg falán lecsapódik a pára. a legtöbb

zátony éppen ott, a teremtő folyóiban van.

akkor üveggolyóvá formálódik tenyerében

és ami üveg, az egyszer úgyis. még most

csak zuhan, de mondjuk földet ér. belépünk

a hatalmas kapun egy olyan árnyék mögé,

ahol csak a vakok ismerik az utat. szédülünk

a magasságtól és az ismeretlen zuhanás most

mindkettőnket térdre kényszerít. levetve az

összes ruhát, vacogunk egymás lélegzetében.

a jászol benépesedik, a bárány mögött megbújik

a gyilkos. végig rejtve marad. az ígéret olyan,

mint egy ima, vagy mint a hideg csempén

száradó lábnyom. de te mégis visszafordulsz,

a legutolsó pillanatban a szemembe nézel,

átdöfsz tekinteteddel és újra feszül minden

addigi kereszt, amin elvéreztek a csupasz

könyörgések. összerogyok roppant előteredben,

látod kértelek, nem hittél nekem, motyogsz

valamit, néma vagyok, utánam kapsz, karjaim

földet érnek, lehajolsz, mozdulatlan vagyok.

ezek után addig kell sírnod, míg meg nem emel-

kedik a vízszint megfeneklett testem alatt, vagy

elő nem bújik a merénylő, a szegeket tartja

neked, amivel bezúzhatod azt az ablakot, amiről

még le sem törölted könnyeidet. kisétálunk a

templomajtón, szemünkbe csak a Nap, olyanok

vagyunk, mint a lezuhant angyalok. hidd el, a

zsebkendők majd megszáradnak, csak a suttogás,

csak az marad meg mélyen az aranygyűrűbe vésve.

mindent elmondok amit nem tudok

Mi csokit kaptunk, te virágot. Hányszor lesz

még így drága anyám? Meddig tudod titkolni

előlünk a szemeidben gyűlő könnyeket? És

hová fordulsz, hogy ne lássuk megtört arcodon

zátonyra futott hajónkat? Mikor süllyedünk

elég mélyre, hogy eláruld végre titkodat? Tudom,

mi történt a virággal. Megtaláltam a kukában.

Mi, árulók viszont megettük a csokit. Persze nem

azonnal. A fal felé fordultam, hogy azt hidd, már

alszok. Apám még mindig issza a sört. Árnyéka

vibrál a tévéfényben. Néha dörmög valamit, de

nem érteni. Szívdobbanásaim közti némaságban

csöndben figyelek. A húgom már tényleg alszik,

átfordulva egy másik világba. A takaró alatt még

sírsz tenyereid közé zárva. Vége az adásnak,

végérvényesen beáll a csend. Horkol az asztalra

borulva. Egy vékonyka résen át figyelem lélegzeted.

Odakint halálos sötét, csupán egyetlen lámpa fénye

ragyog a szemközti ház falán. Kérlek, ne ma halj meg

anyám.

Miért állsz mindig a hátam mögé? És mindig úgy,

hogy éppen ne lássalak. Ha fordulok, te is fordulsz,

ha nem mozdulok, te sem. Így maradsz mindig

változatlan. Persze nem tenne jót neked, ha fel-

ismernélek. Akkor kezdődne el a változás. Addig

mindig fedez az ismeretlen. De már többször elkép-

zeltelek, milyen lehetsz. A szakáll és a felhőruha

takarása nélkül. Álmaimban meztelenül láttalak.

Bőröd tele volt mindenféle hieroglifával, arcodon

az én vonásaimat láttam, gazdátlan tekintetedben

árva voltál. Igen. Azt hiszem, soha nem láttam még

ennyire szeretetlen árvát. Mindig ülsz, kezeid lógatod

egészen a földig. Mégsem érem el soha. Lábaid fáznak

a kételkedő talapzaton. Reszketsz, mégsem öltözöl fel.

Pedig mindig felajánlom ruháimat. Te, pedig soha nem

fogadod el. Majd hirtelen felállsz és ugyanebben a gyötrő

pillanatban újra hátam mögé kerülsz. Tovább forgolódok,

hátha meglátlak, de ekkor már én vagyok anyaszült mez-

telen. Én vettem el ruháidat, de te nem szólsz semmit.

Csak szégyelled magad a takarásomban. Bizony már

tudom; nélkülem neked semmid sincsen. Mi atyán Isten.