ami bizalom

bizalom

 

amit mondasz, inkább elhiszem,

csak ne ígérd meg. ha mégis ígérsz,

tedd úgy, mint ha mögöttem állnál,

vagy úgy, mint aki épp indulni készül.

inkább háttal és semmiképpen ne a

szemembe. a könnyeknek hagyj helyet,

tudod: az ígéretek általában zátonyra

futnak. nem, dehogy, a fogadalom még

Istent is meztelenre vetkőzteti. meg se

próbáld, onnan nincs vissza. a templom

hideg falán lecsapódik a pára. a legtöbb

zátony éppen ott, a teremtő folyóiban van.

akkor üveggolyóvá formálódik tenyerében

és ami üveg, az egyszer úgyis. még most

csak zuhan, de mondjuk földet ér. belépünk

a hatalmas kapun egy olyan árnyék mögé,

ahol csak a vakok ismerik az utat. szédülünk

a magasságtól és az ismeretlen zuhanás most

mindkettőnket térdre kényszerít. levetve az

összes ruhát, vacogunk egymás lélegzetében.

a jászol benépesedik, a bárány mögött megbújik

a gyilkos. végig rejtve marad. az ígéret olyan,

mint egy ima, vagy mint a hideg csempén

száradó lábnyom. de te mégis visszafordulsz,

a legutolsó pillanatban a szemembe nézel,

átdöfsz tekinteteddel és újra feszül minden

addigi kereszt, amin elvéreztek a csupasz

könyörgések. összerogyok roppant előteredben,

látod kértelek, nem hittél nekem, motyogsz

valamit, néma vagyok, utánam kapsz, karjaim

földet érnek, lehajolsz, mozdulatlan vagyok.

ezek után addig kell sírnod, míg meg nem emel-

kedik a vízszint megfeneklett testem alatt, vagy

elő nem bújik a merénylő, a szegeket tartja

neked, amivel bezúzhatod azt az ablakot, amiről

még le sem törölted könnyeidet. kisétálunk a

templomajtón, szemünkbe csak a Nap, olyanok

vagyunk, mint a lezuhant angyalok. hidd el, a

zsebkendők majd megszáradnak, csak a suttogás,

csak az marad meg mélyen az aranygyűrűbe vésve.