Papp Für János blogja

Klee-kórtan

Hold mindenekfelett.
a tetőkön és azon is túl
leszállópályán a tekintet
formák ívek közt
semmi nem szabadulhat
a rések szakadékaiból
minden kapaszkodik
a visszavonhatatlan éjszakába
felhorzsolt körömágy a horizont
önmagára fonnyad-szűkül a tér
s ha elhiszel mindent
ami túl van a túlon:
magával ránt a naplemente


Matisse-kórtan

a résre nyitott ablakon
csak kifelé néz
nem és nem nem máshová
végérvényesen körbejár
táncol az őrjöngő piros
meddig tudod még metszeni
az el nem mondhatót
egyetlen lövés
a madarak közé fekszik
inkább ájul a délután
kívülre szorul a felesleges
a lebontott díszlet macskakövein
megbillent hintaszékben
elvérzik a legutolsó mozdulat


Vermeer-kórtan

Delft egén vattacukorfelhők
alattuk éles lencse a tó
kékbe mártott lent és fent
betört tükör a tekintet
minden magányos
akár az árnyék
csónakon érkezik a csend
tetők vöröse túlérik a Napon
nem szél inkább szellő kap
a vízfelszín alá
tornyok fúródnak
a gyenge horizontba
a téglák mind
a helyükön vannak
itt Isten exponált
hártyavékony pillanat

minden olyan botrányosan hiteles


Dalí-kórtan

ízeltlábú pillanaton
egyensúlyozik az idő
Newton fejéről fára pattan
a törvényen kívüli alma
Éva a kígyóba harap
faágon szárad az óceán sarka:
alatta évezredes üledékben
halmozódik a teremtés
egy kereszten mesterien rövidül
a feszült szenvedés
légnemű halállal töltött ballonélet
kötelét szorítjuk
(nem megy az elengedés)
magunk után csupán
kérdőjelet hagyunk
az összecsapott könyvek
nehéz bölcsességporában
melyik galaxis vagyunk


Munch-kórtan

szem sincs csupán tekintet
zárójelbe szorított sikoly
őrjöngő égalj alatt
vékony korlátnyi esély
Nárcisszusz átesik a tükrön
valami világít a sötétek mögül
de feketébb a feketénél
a macskaosonásnyi éjszaka
a döbbent árvaságot
kézen fogja a félelem
az ablakokban s az ablakok mögül
csak a senki figyel
függönymaradás a figyelem
mindenre merőleges a magány
esélytelen fények szivárognak
dermedt lámpasorok felől
a cseppfolyós alkonyban
minden tökéletesen összeér

hiába gondolod tovább


Kokoschka-kórtan

színültig sírt éjszakák
zokogások mentronja lüktet
lakótelepek közt
elült a feszült vihar
minden csak valami maradék
a leülepedett utcák kövein
ízeltlábú ujjakkal ül
üveg mögötti némaságban
a csontsovány idő
Máté-passió
ritmusára dülöngél
hintaszéknyi aggodalom
tekintet akad tekinteten
hová fordulj
hogy ezt ne lásd?
megroppantak
a csempék alattad
résnyi pokol hői
nyújtják indáikat
behúzott nyakadra
hajtott gallérod
most mit sem segíthet


Monet-kórtan

minden éppen összeillik
harmónia bújik az árnyékok alá
vakítóan fehér ruhában
csodálkozik a Nap
minden ág tartja egy kicsit
a megroggyant eget
illat egyensúlyozik
a mandulafa virágai közt
hanyagul összedobált vihar
keretbe feszített
tökéletes egész
éppen ott van vége
ahol én folytatnám


Miró-kórtan

hullamerev az éjszaka
tarkón lőtt nappalra ájul
feszült teteme
emberfeletti vírusok
mindent felzabálnak
kiszáradt szemgödrökben
lángra lobbant tengerek
a világ alatt-felett
tea gőzölög vak madaraknak
nem mennek sehová
a bottalan sánták
akár a süketek
mind itt maradnak
egy kevés hamu pereg alá
rágyújt a csinos halál
egy vékonyka cigarettára
kiégeti alólunk a holnapot
s parazsát átszívja a mára


Chagall-kórtan

romokkal épül be a képzelet
az ablakokon túl
lakatlan lakótelepek
a szél lángol
háttal támaszkodik
egy tál hasára
kifordul az alkonyból a hold
és rádermed
roggyant térdű kémények
nincs-is-ablakára
a semmi tengelyében
öngyilkos hurkolja kötelét
épp csak résnyire látok a szobába
egy elárvult szék
felette villanykörte leng
egyetlen tompa roppanás
és elvérzik az éjszaka
(drótra feszül a csend)


Kandinszkij-kórtan

a kasza ívét ne kövesd.
homlokegyenest rohansz
a végképp sötétek mögé.
betontömbök az arcokon.
mindenféle nehezékek húzzák
a félelmet a függönyök mögé.
csak a rések maradnak;
abban is kihunynak
a suhanásnyi fények.
a tekintetek már a létrák tetején állnak.
vagy inkább inognak.
közben kapaszkodnak.
végül a körmök inak
addig feszülnek
míg el nem pattan az éjszaka
utolsó fedezéke.


Reigl-kórtan

kivétel nélkül befelé
sarokra soha ne állj
mindig csak valami más a biztos
de az mindenképpen igen
a darabokból lassan összeáll
összeillik ahol éppen vagy
ne feszítsd tovább
a keret olyan részeket őriz
vagy inkább szorít
a középpont felé
ami tökéletesen passzol
bonthatatlan formádra
túl kiszámítható vagy így
vedd fel legkisebb kiterjedésed
mert nem ismered
a varázspálca ívét


Aknay-kórtan

amikor jelen vannak amikor elbújnak
kétségbevonhatatlanul éppen ott és akkor
az elsimított a felhorzsolt tér mögött
csak egy pillanatig középen
aztán már sokkal mélyebben
de csupán éppen annyira
hogy az érintések közt elférjen
egy vonalsuhintás
ami mindent metsz és illeszt
itt megtorpannak a színek
lefelé lépcsők vezetnek
felfeszített fejből tekintet
tart épp valahová
valahová ahol csak annyi hely van
hogy maradék nélkül illeszkedik
egy mindenekfelett-angyal
kettéhasított mosolyába


Picasso-kórtan

már nem lehetnek
feszültebbek a sarkok
pattanásig támaszkodik
az üvegvékony tér
a kockaszögek bizonytalanába
mindennek párja van
kereten innen és túl
egy meghatározhatatlan alak
aki végérvényesen dönt a harmóniáról
szemből és oldalról
mindig más az ugyanaz
megfeneklik a tekintet
minden önmagára illik
a meztelen formák oly csupaszok
akár a kiürült felhők
tömeg nélkül vonulnak
nehéz tömbökbe ragadt hieroglifák
a beazonosíthatatlanban valahol
ott lapul ott figyel
a megsántult magyarázat