Egy este margójára

Egy este margójára

 

Befordul a sarkon, a biciklit maga mellett tolja.

Szürke arcán eltorzul az este. Elhagyatott szemeiben

kifosztott tekintet, keze sörösüveg. Megáll. Nem vár

senkire. Elészaladok. Mert bizony az apák elé így szokás.

Szemében alig maradt valami, ami én vagyok. Kedvelnem

kellene, de csak szeretni tudom. Kézen fogom és csupán

annyit érzek, hogy haza jött valaki, valaki aki eddig még

nem volt az enyém. A kormányra csavart csíkos szatyorban

néhány üveg sör, talán sportszelet és valami összeroncsolt

szál virág. Eltámolygunk a házig, kerítésünk soha nem volt;

a sarki kocsma szépen épül. Anyám tereget, még nem vett

minket észre, háttal áll a sírásnak. Azt mondják szép kisfiú

vagyok. Ha egyszer gyönyörű leszek, anyámra fogok hasonlítani.

Majd apám vékonyka vállamra támaszkodik, összerogyok alatta,

megbotlik a lépcsőn, neki esik az ajtónak, mozdulatlan. Minden

olyan óriási lett körülötte. A szomszédok ablakaiban már égnek

a gyertyák. Feláll és elmosolyodik, mint ha csak játékból esett

volna el. Fogatlan szájában elkészül az éjszaka. Belefekszik az

ágyba, lábait felteszem. Zsebéből kiesik egy ötszázas, egy kevés

aprót még találunk mellé, miután kabátja zsebeit átkutatjuk.

Amikor anyám a szemembe néz, azt hiszem egy angyal vagyok.

Tenyerei közé veszi arcomat, ilyen szépen senki nem tud ölelni,

és csókja ma is lüktet homlokomon. Magához húz: - szeretlek

kisfiam. Fülembe suttogva gyönge hangja szólt. Karácsony este

volt.