Papp Für János blogja

Végül csak az ajtó nyitása-zárása marad meg
és az a csend amit vagy te vagy én hallok
tovább. Na és a többszöri visszafordulások a
küszöbön a hosszú töprengések hogy melyikünk
volt sokkal ostobább. A függönybe ragadt lendület
az ablakok mögött. Még ott állunk és várunk egy
kicsit de nem értjük miért. Hosszú éveket beszéltünk
át ezért a nagy semmiért.

Ölébe ültet. Szavai földig érő sötétben. Egyik
kezében pogácsa, másikban rózsafüzér. Az
asztalon dianás cukor, művirág és kemény
terítő. A szekrényen porcelán Szűz Mária.
Valamikor sírt is, mára csak könnyezik és
mindig észrevétlenül. Ha meglátnánk, azt
hiszem rögtön meg kellene halnunk. Ölében
gyermek álmok ringanak. Ráncos kézfején
zátonyra futottak az idő hieroglifái. Arca
aszalt szilva. Szemében nyugalom és valami
érthetetlen és állandó várakozás. Végig néz
rajtam, nem szól semmit, kendőjét gondosan
megigazítja. A kemence mellett savanykás
alma sül. Menta tea és zsíros kenyér. Mindent
sorra kínál és mielőtt elalszik, engem betakar.

amikor már a vasgolyó
is elcsendesül a mélyben
menthetetlenül végleg egyek leszünk
az eddigi összes teremtésben

honnan tudhatnám hogy mi bánt
ha csak fésűt kérsz semmi mást
meztelen sírkő hátadról nem győzöd
levakarni a sok lódobogást

szűkült arcodon ajtót nyitsz
egészen a horizontig látok
nagy halomra dobált kopott vándorok
a rég megüresedett kabátok

de a szegek nem bántanak
akkor már túl hidegek ahhoz
az utolsó szálkát cipeli vállán
aki onnan majd visszahoz

Egy este margójára

Befordul a sarkon, a biciklit maga mellett tolja.

Szürke arcán eltorzul az este. Elhagyatott szemeiben

kifosztott tekintet, keze sörösüveg. Megáll. Nem vár

senkire. Elészaladok. Mert bizony az apák elé így szokás.

Szemében alig maradt valami, ami én vagyok. Kedvelnem

kellene, de csak szeretni tudom. Kézen fogom és csupán

annyit érzek, hogy haza jött valaki, valaki aki eddig még

nem volt az enyém. A kormányra csavart csíkos szatyorban

néhány üveg sör, talán sportszelet és valami összeroncsolt

szál virág. Eltámolygunk a házig, kerítésünk soha nem volt;

a sarki kocsma szépen épül. Anyám tereget, még nem vett

minket észre, háttal áll a sírásnak. Azt mondják szép kisfiú

vagyok. Ha egyszer gyönyörű leszek, anyámra fogok hasonlítani.

Majd apám vékonyka vállamra támaszkodik, összerogyok alatta,

megbotlik a lépcsőn, neki esik az ajtónak, mozdulatlan. Minden

olyan óriási lett körülötte. A szomszédok ablakaiban már égnek

a gyertyák. Feláll és elmosolyodik, mint ha csak játékból esett

volna el. Fogatlan szájában elkészül az éjszaka. Belefekszik az

ágyba, lábait felteszem. Zsebéből kiesik egy ötszázas, egy kevés

aprót még találunk mellé, miután kabátja zsebeit átkutatjuk.

Amikor anyám a szemembe néz, azt hiszem egy angyal vagyok.

Tenyerei közé veszi arcomat, ilyen szépen senki nem tud ölelni,

és csókja ma is lüktet homlokomon. Magához húz: - szeretlek

kisfiam. Fülembe suttogva gyönge hangja szólt. Karácsony este

volt.

bizalom

amit mondasz, inkább elhiszem,

csak ne ígérd meg. ha mégis ígérsz,

tedd úgy, mint ha mögöttem állnál,

vagy úgy, mint aki épp indulni készül.

inkább háttal és semmiképpen ne a

szemembe. a könnyeknek hagyj helyet,

tudod: az ígéretek általában zátonyra

futnak. nem, dehogy, a fogadalom még

Istent is meztelenre vetkőzteti. meg se

próbáld, onnan nincs vissza. a templom

hideg falán lecsapódik a pára. a legtöbb

zátony éppen ott, a teremtő folyóiban van.

akkor üveggolyóvá formálódik tenyerében

és ami üveg, az egyszer úgyis. még most

csak zuhan, de mondjuk földet ér. belépünk

a hatalmas kapun egy olyan árnyék mögé,

ahol csak a vakok ismerik az utat. szédülünk

a magasságtól és az ismeretlen zuhanás most

mindkettőnket térdre kényszerít. levetve az

összes ruhát, vacogunk egymás lélegzetében.

a jászol benépesedik, a bárány mögött megbújik

a gyilkos. végig rejtve marad. az ígéret olyan,

mint egy ima, vagy mint a hideg csempén

száradó lábnyom. de te mégis visszafordulsz,

a legutolsó pillanatban a szemembe nézel,

átdöfsz tekinteteddel és újra feszül minden

addigi kereszt, amin elvéreztek a csupasz

könyörgések. összerogyok roppant előteredben,

látod kértelek, nem hittél nekem, motyogsz

valamit, néma vagyok, utánam kapsz, karjaim

földet érnek, lehajolsz, mozdulatlan vagyok.

ezek után addig kell sírnod, míg meg nem emel-

kedik a vízszint megfeneklett testem alatt, vagy

elő nem bújik a merénylő, a szegeket tartja

neked, amivel bezúzhatod azt az ablakot, amiről

még le sem törölted könnyeidet. kisétálunk a

templomajtón, szemünkbe csak a Nap, olyanok

vagyunk, mint a lezuhant angyalok. hidd el, a

zsebkendők majd megszáradnak, csak a suttogás,

csak az marad meg mélyen az aranygyűrűbe vésve.