Papp Für János blogja

csendet sző a lassú éjszaka
de fel-felhasítják vásznát
feszült denevérek
őrjítő káoszt vajúdnak
izzadt ébredések
szúrt seb vagyok
- átvérzem életem
gyönge szövetét -
leülepszik bennem az éj
s a legalját felkavarva
keresem kezeid melegét
de valami furcsa
törhetetlen kocka a hiányod
áttetsző alakodon keresztül
emléked szivárog belém
pedig tudom:
soha nem lehetsz már az enyém
ez a fájdalom
halálon túlra kopogtat
de ott is NÉLKÜLED vagyok
gyertek egy kicsit
közelebb hozzám angyalok
mert talán most rögtön meghalok

eltévedve bolyongok riadtan
kereslek a végtelen
hiányban hánykolódva
betűim árnyékában megbúvó
érthetetlen szavakban
tudom: magamban beszélek
csontig rombolt testemben
hiába kereslek
( nem vagy már eleme a létnek )
kitiltott magából a világ
kilakoltattak belőlem az álmok
minden emlékeddel a vállamon:
hozlak-viszlek-hordalak-állok
míg földre nem sújtanak a zsákok
rám alvadtak az évek
a végtelen végén várlak
hadd legyek csak még
egyetlen egyszer tükre szemednek:
a tenger-ragyogásnak

öngyilkos alkony
vérző sebeidbe alvad a Nap
mélyre ült szemekkel
ülnek a csillagok
sápadt felhő-arcok alatt
kifosztott tekintetem sugarában
egyedül árválkodsz
vetített kép csupán már léted
tükröddé feszülök
s úgy állok össze benned
valahol a roppant messzi térben