Klaudia hangja

Cseppen-csurran, esik, zúdul,

fű és kavics mind vízbefúl.

Felhőfüggöny mögött a Nap

morcos arccal fényt mosogat.

Dirren-durran, csattan, villan,

tüzes lámpák fénye csillan,

füstös, szürke a sok felleg,

motoroznak az istenek.

Furcsa lények a felnőttek!

Apa naponta arcot hámoz egy géppel,

anya ugyanazt teszi a lábával,

és a nővérem még a szemöldökével is.

Néhány furcsa szokásukra

még engem is rákényszerítenek!

Például, hogy egy fogseprűvel 

és fogkrémkukaccal

naponta többször pecázzak a számban.

Hiába erősítem, 

hogy már tegnap is megtettem,

és csak én nyeltem le a fogkrémet,

nem a bacik haraptak rá,

ők hajthatatlanok!

Esős időben azt akarják,

hogy egy gomba alakú esőijesztőt

tartsak a fejem fölé!

Nem értik, hogy az esőijesztőtől 

nem fél az eső, 

hiszen nem marad az égben!

És azt sem értik,

hogy esőben tusolni

sokkal izgalmasabb,

mint a kádban.

Az is érdekes, 

hogy az alvó madárkákat, 

melyeket a cicánk szokott 

a küszöbünkre fektetni, 

anya mindig elülteti a kertben. 

Pedig még sosem nőtt madárfánk,

sőt szárnyas bokrunk sem!

Hát ki érti ezeket a felnőtteket?

"Fáradt vagyok,

hagyjál békén,

hagyj pihenni,

felszusszanni!

Menj aludni!"

- szól rám anya

a munkából hazaérve.

Hallgatok. 

Nem fárasztom őt még én is.

Miért is mesélnék neki

az iskoláról,

a különóráról,

az edzésről, 

a háziírásról,

az esti tanulásról,

az én hosszú napomról?

Jó lenne néha csak feküdni az ágyon,

és figyelni a mennyezeten

unottan mászkáló,

zümmögve mesélő legyet.

De jó lenne légynek lenni!

Kicsi baba mászna

kiságynak rácsára,

de bárhogy próbálja,

beakad a lába.

Ketrec, engedj engem,

az anyuhoz mennem,

karjába vehessen,

s ringatózzon velem.

Ha nem nyitasz ajtót,

hallgathatsz te jajszót,

kidobom a mackót,

s felsírom az alvót.