Klaudia hangja

Erőre kap a vágy, mint 

egy lágy vers, amikor írják.

Nem szavak tömik, duzzasztják,

s mégis szavakat virágzik

az éj barlangjába  rejtve,

mikor árnyékot vet emléked arcomra.

Mosolyod elidőz szememben,

s alakod elmémbe ölelem.

Segítő kezedre néztem régen. 

Diák, ki melegedni tanult télen.

Az idő piacán nem cserélt gazdát,

csak aludt a szépség a szívben.

Felébredt s te nem is láttad,

hogy  fénnyel csodál az ajkam.

Léted láncra fűzve bennem,

lényed csuklómon viselem.

Szelencébe zárt titokként ragyogsz

bùs nappalon, holdnélküli éjben.

Nem kulcsolhatom testedre a karom,

s nem simulhat lelkedre sóhajom.

Mit vétett a sors ellenem vagy értem?

Ki vagyok én, h. felülírjam?

Tévedés mùltam, s tévedés a jelen.

Ha csókod ízétől ágyamra borulva

hazaálmodnám magamat Veled...

Isten, takard el a szemed  és engedd!

Borù

Meghalt a fény. Elejtett.

Árnyék teríti be testemet.

A fák ágain pókhálón csüng a csend.

Holdarcod eltűnt a fellegek mögött.

Éj szaggatta szét az álmokat.

Bort könnyeznek a falak.

Ordas fogak rágják létem.

Megöl a nincstelen idő.

.