Klaudia hangja

Hétfő fára mászó, 
fentről messze látó,
ágon fennakadó,
nadrágot hasító.


Kedd a pocsolyázó,
sárban bőrig ázó,
vígan dagonyászó,
porontyra vadászó.


Szerda homokozó,
porkádban tusoló,
pergő homokeső
hajakra repdeső.


Csütörtök tekergő,
fűtengerben fekvő,
felhőket követő,
álmot szövögető.


Péntek fogócskázó,
földön csúszó-mászó,
térdeket horzsoló,
gatyákat rojtozó.


Szombat a varázsló,
palacsintaváró,
anyut otthon tartó,
mesét mondogató.


Vasárnap pihenő,
csendben elheverő,
illatos, virágos,
nevetős, családos.

Nem megyek ma óvodába!
Anyu, nézd hogy fáj a lábam,
lépegetni nem is merek,
engedd meg, hogy  leheverjek!


A szemem is fáj, úgy bizony,
látod, nagyon nagy a kínom,
nem bírok most ovit látni,
játszhatna ott velem bárki.


Az ovi nem nekem való,
se varázsló, se varázs ló,
nincs ott se tündér, se herceg,
ne is várd, hogy odamenjek!


Jaj és ha a színét látom,
a szemeim be is zárom,
jobb lenne, ha minden fala
láthatatlan színű volna!

Bosziéknál boszorkabál,

Egy torzversecske a hároméves lányomnak, aki minden este kijelenti alvás előtt: 
"Anya, akkor most behunyom a számat, jó? " 




Hegyezem az orromat,
behunyom a számat,
kinyújtom a torkomat,
s füleimmel látlak.


Kifújom a nyelvemet,
tenyeremen lábak,
behúzom a kezemet,
az ujjaim járnak.


Hátamon pocak mered,
a fenekem szőrös,
a könyököm lépeget,
homlokom lúdbőrös.


Szemöldök a melleken,
szempilla az állon,
a talpam a melegben
keresi az álmom.


Ne félj tőlem, nem nyelek
se gyereket, se mást,
torzkedvesen, ha lehet,
öleljük meg egymást.

Kis tisztáson magas tölgyfa,
ott lakik egy kapzsi csóka,
keménykalapot hord fején,
s egész napon át csak henyél.


Folyton kárrrog, hogy ő szegény,
milyen csórrró csókalegény,
de ő egyszer meggazdagszik
s arany tollat visel talpig.


Szüntelenül töri fejét,
hol kezdje a pénzkeresést.
Éjjel odaszól a Holdnak:
"Aranyadat honnan loptad?"


"Hoppá, megvan!"- kap fejéhez,
s ki ne ejtse, a csőréhez. 
Szeme villan holdvilágban,
mint ki biztos a dolgában.


Eltervezi, kigondolja,
hogy a rablást végrehajtja,
lesz, mint rabló apja, híres,
ő sem értett másegyébhez.


Beszerez egy hosszú spárgát,
lasszózásra mindent rászánt,
gyakorolja a hurkolást,
kötélforgatást és dobást.


Végre itt a várt éjszaka,
fogyó holdnak csík taraja
látszik a sűrű sötétben,
s csókánk most már nem ül tétlen.


Sötét madár oly eltökélt,
nyakában felcsavart kötél,
egyre magasabbra szárnyal,
nem törődik semmi árnnyal.


Eléri a Holdnak házát,
és az ablakon már rálát
Hold apónak szobájára,
üres, csillámló ágyára.


Ámde hol van ég lámpása?
Hold uraság egét járja?
A mi csókánk azt mondja, kárrr,
hogy a Hold ma nem szúnyókál.


Hogy fogom most elrabolni
s gúnyájától megfosztani?
Aranyruha lenne nékem
fáradtságomért a bérem.


Kimerült a haramia,
hej, de hogy elbóbiskólna,
nemsokára már az álom
nem is éri őt már lábon.


Azt álmodja, hogy a hurok
a Hold nyakán mint egy marok
szorul, és az ég gyertyája
nem ragyog már a világra.


A rémálom felzaklatja,
könnyeit is elhullatja,
a kioltott lámpás-álom
elállítja szándékától.


Puha aranyágyban ébred,
Hold apó nyújt csillagmézet,
nyájas hangon megszólítja,
vendég szívét meghódítja.


A csóka most szégyenkezik,
kárrrokban nem bővelkedik,
szemlesütve pirul, hallgat,
lopótervet be nem vallhat.


Nem lett arany fénypalástja,
ám helyette jóbarátja
lett a Hold csókavendégnek.
Ha nem hiszed, menj és nézd meg!