Klaudia hangja

Már előre tudom a válaszaidat,

amikor beszélünk.

"Pompás", vagy "naccerű". 

Én örvendek e szavaknak,

mert olyankor tudom, 

hogy egy kicsit érdekel,

amit mondtam.

Amikor válaszul teljes hangerőre

állítod a dzsesszet,

és dúdolod a dallamot,

megsemmisülten hagynálak

egyedül tovább utazni.

Mégsem teszem, 

mert mindig ott ül bennem a remény,

 hogy egyszer többszavas

 mondatokban fogsz válaszolni.

Fogaikat vicsorgatják a percek,

amikor távolodok tőled.

Ne nézd a szemem, mely sötét és vizes,

 mint ázott szavakban a szomorúság.

Szürke felhők fekszenek szívemen,

talán lassan megérted az okát.

Kévébe kötött álmok alá tüzet gyújtok,

Ha elégett a kéj,  hamu között alszok.

Bőröd puhaságát ujjaim beszívják,

Lélegzésed szellő, belengi a szobát.

Szétszedtél, összeraktál 

nyolc szivárvány-éven át.

Nem kérdezem, mi végett 

lökdösött a sors s a vágy.

Nem akarlak, ha nem akarsz,

ha bántalak, és bántasz.

Kellesz, míg nőként takarsz,

s nem szolgává faragsz,

méltóságom ingét vállaimra akaszd.

Mintha bomba robbanna

még a szavakon is,

mintha töltényt rágna a száj.

Füst vakítja el a Napot,

de nektek még ez sem fáj?

Ki védi meg az ártatlant,

ha golyót prüszköl a szív?

Ki öleli meg a testet,

melyet betemet az este?

Ki tárja szárnyait fölébe,

ha villámot szór az ég?

Ki oltja el a félelem tüzét,

ha csattog a lég és ég?

Szemekben retteg a halàl,

sárba fullad a lét.

Gyáva, ki nem akar látni,

kit nem zavar a vér szaga!

Gyáva, ki az embertelent

szembeállva nem ugatja!

Egyszer minden elkopik.

A fény ragyogása elfogy,

a szín elhalványul,

mint képek sokasága

 az emlékezetben.

Te befészkelted Magad a gondolatokba, 

agyam ösvényei Hozzád vezetnek, 

ha lehunyom a szemem.

Bennem szállsz, repkedsz, 

mint egy színes madár. 

Vártam s féltem, 

ha viszontlátlak,

 megnyílik szívem, 

 s én tehetetlenül beleejtelek.

A kitágult idő rám tekeredett,

mikor újra megláttam szemedet.

Összeszűkül majd a tér, 

amikor Rám borulsz

felmelegedik a szoba tőled,

s érintéseink lesznek szavaink.

 Fércelt barátságunk fonala 

 kötött hozzád, de jaj, 

ha erős zsinóron fogok

 függeni Tőled,

melyet Te lóbálsz kezedben. 

Önmagam foglyaként 

lök hozzád a gondolat,

hálóba tekeredve tátogok.

A múlt éle belém faragta lényed,

s örömében makogott a lélek.

Úgy ragyogott a rég a jelenben,

mint sokszirmú aranyvirág.

Édes mézű ajkad csókja

az ífjúság varázsát hozza vissza.

Kapaszkodok a halhatatlanságba,

abba, mi Te voltál,

 leszel és vagy.

 Add magad!

Kitártam ajtóm, hogy bejöhess,

ölembe vettelek, megleshess.

A remény is oly zöld, mint a két szemed,

pilláid alatt smaragdok teremnek.

Ajkaid között csókjaim remegnek,

simogatásodba beletemetkezek.

Ujjaid lángok, égető a tested,

izzik az út, merre táncod lejted.

Forróságodtól még az ég is lobog,

máglyára vetve hullámzol, én forgok.

Leheleted selyme öltözteti bőröm,

öleléseidet gyönyörökben őrzöm.

Régi érintésünk belepte a por már,

ködleple alól született ùj sugár.

Mosolyodon csüngve érezem a testünk,

Ringatózò mese lenne minden estünk.

Az óräk röppenő perccé zsugorodnak,

Älmaim nyelik el sóhajainkat.