babumargareta01 blogja

Rózsa a virágok királynője----Wilhelem

Csiling— csiling!“ kezdék el a kis hóvirágok és kidugták kecses kis fejecskéiket a már olvadozó hólepel alól.
-Csiling - csiling! itt a tavasz; csiling - csiling, itt a szellő, itt a fecske, itt a lepke, itt a meleg napsugár, a kikelet mosolygása.

Itt a harmat, a kikelet örömkönnye; csiling - csiling, itt vagyunk mi is, a tavasz hírnökei, a kicsiny hóvirágok!


 Jött az ibolya, félénken kutatva, vajon veszélytelen-e a megjelenés és vajon nincs-e itt többé az irigy hó, mely minden ősszel eltakarja az egész földet és letaszítja a szegény kis virágokat a sötét kamrába aludni, ha nincs is kedvük hozzá.
 Jött a gyöngyvirág, a nefelejcs csak később jött, mert finom arcszínének ártott a még kissé hűvös szél, követte őt a bájos rózsa, a fényes tűzi liliom, utána jött az illatos szegfű, a kevély tulipán, az álnok gyűszűvirág és a nőhűség, egyszóval mind, mind, utoljára a golgotavirág- itt volt a nyár.
-Mit csináltál ott lenn az egész télen át?- kérdé a rózsa a tűzliliomot nyájas, csengő hangon.

 -Álmodtam! ragyogó, dicső álmom volt!
- Hadvezér voltam. Lépteimet enyészet jelölte,  pillantásom rombolás volt, parancsomra lángba borultak városok és falvak. Mert az én jelszavam halál és győzelem. Diadalaim közepette hallottam a szerencsétlenek hangját, átkot kiáltottak reám, a kinek csak fel kellett emelnem karomat, és fejedelmek csókolták lábam porát! De az átok utolért, győzelmeim koszorúját hervadtnak láttam, s életemet féreg emésztette.
Virágok királynőja, engem a lelkiismeret bántott!
-Én költő voltam-kezdte az illatos szegfű.
-Tömjénfüst környezett, képem hazám örök várában foglal el méltó helyet s nevem az utókoré. De a dicsőség fénye nem melegít, a babér nehéz a nő homlokán; a nő szerelemre van teremtve. Az ég szellememnek megadott mindent, am és szerencsés, de boldog soha!
-En udvarhölgy voltam-, mondá a pompás tulipán, -képmutatás volt egész életem és a szó ajkaimon hazugság vala. Fényt, az élet üres örömeit hajhásztam, melyeknek hiúságát nem ismertem el. Pedig enyém volt minden, mi az életet valóban boldoggá teszi, szerető férj, kedves, szép gyermekek -de én azokat semmibe se vettem. Minden érzést, minden eszmét álnok szívű, léha emberekre pazaroltam  s miután ifjúságom elmúlt, s vele uralmamnak ideje is, még egy boldog emlékem sem maradt, mely az aggkor szomorú napjait megvigasztalhatta volna.
- Virágok királynőja, én ismertem az élet fényes nyomorúságát, de boldogságát nem!
-Homlokomon a vértanúk töviskoronája virul- hangzott a golgotavirág ajkairól, -és keblembe háromszoros tőrt hordok. Küzdöttem a jóért, a szentért, de az igazság nem lakik többé a földön és az erény díja a szenvedés. Üldöztek, vérig kínoztak, míg meghaltam. De ügyem győzött és az emberek, kik az élőtől megtagadtak mindent, örökzöld koszorút fontak a halálfő homloka körül.


   Virágok királynőja, életem küzdéssel és megadással teljes volt. Lelkiismeretemet tisztán óvtam meg, de boldog nem lehettem soha!
-Engem a föld gyöngyének nevezett  el, zengett a tubarózsa, -én odaliszk voltam s szépségem elhomályosította  a napot az égen, a fénylő csillagokat- ámbra illata lengett körül. Hafiz dallamain szunnyadtam el. Kelet rózsaberkei alatt hallgattam esténként a bülbül bűbájos énekét. De ajkam el volt átkozva,mert csókolnom kellett azt, a kit nem szerettem, és azt, a kit szerettem, csókommal, szerelmemmel  megöltem..

 Virágok királynője, mi az élet, ha nincs benne szerelem? Mi az élet, a boldog szerelem koronája nélkül ?
-Es te-kérdé a rózsa az ibolyát, mely szemérmesen és ábrándozva tekintett ki zöld levélfátylából, -te mit álmodtál?
-En-, felelte  a szerény kis virág reszkető, dallamos hangon, -én nem beszélhetek semmit. Se dicsőségről, se fényről, se hódításról. Életem nyugodt volt a patak partján, kicsiny, alacsony kunyhóban, szerető férj oldala mellett éltem. Távol a világ zajától, nem ismertem az életet, csak a természetet. Én boldog voltam virágok királynője, mert a megelégedés, az ártatlanság és a szeretet boldogság, nem földi, de égi boldogság! Mély csend lett. A virágok viruló kelyheiből ömlött az illat és az éj rájuk terjesztette titokteljes fátylát.


 Küldés e-mailbenBlogThis!Megosztás a TwitterenMegosztás a FacebookonMegosztás a Pinteresten





Nincsenek megjegyzések:

Valamikor nagyon régen,a holló tollai fehérek voltak.
Nagyon szép madár volt, csak tolvajkodott.Mikor más madarak látták ,hogy érkezik,minden értékes
dolgaikat eltüntették íziben,mert tudták,hogy a holló ellopja és többé nem kapják vissza.


Egy reggel a holló hallotta egy kicsinyke madár énekét ,ami csodálatosan hangzott.

A fenyőfa ahol a holló tanyázott napsugaras hely volt ,szép zöld levelei csillogtak a napfényében ,a kis madárka sárga tollai  pedig csak úgy villogtak eltakarva a napsugarakat .Olyan volt mint egy "aranymadár".
A holló elhatározta ,hogy ellopja a kis madarat,.
-Ellopom,most rögtön  és azzal már be is kebelezte szárnyai alá.
A kis madárka keservesen dalolt segítséget kérve,,közben reszketett ,mint a nyárfa levelei.
Hangosabban dalolt remegve és közben segítségért kiáltott.
-Segítség,segítség! 

   -Ellopott a holló !
 -Senki sem  jön ,hogy megmentsen ?-kiáltotta  reszketve .
Éppen abban az időben a legtöbb madár étel után járkált ,így nem hallották a kis madár segély kérését.
-A holló ellopott  és megfog  ölni-kiáltotta -
Lent a földön egy kis nyűvecske volt csak a közelben,elbújva  egy fa kérgébe,oly fakérgeiben
lakó kis nyű.
Nagyon megsajnálta  a madárkát ,így csak annyit mondott szinte suttogva:
-Én csak egy kis nyüvecske vagyok ,nem tudok repülni, mint a madarak,de te mindig jó voltál hozzám,és olyan szépen énekelsz.

Segíteni fogok rajtad ,ha sikerül.
-Minden reggel te ébresztesz fel engem .
-Megpróbálok segíteni rajtad.
Miután késő este lett a holló pihenni tér   Akkor a nyüvecske lassan felkúszott a fára ,ahol a holló fészke volt  és megkötötte a holló lábait száraz fa háncsokkal meg száraz füvekkel,hogy ne tudjon repülni.
-Szállj le gyorsan a fáról suttogta a hernyócska a kismadárnak .
 -Megtanítjuk a hollót ,hogy ne legyen olyan kegyetlen a többi madarakhoz.
A kis sárga madárka hamar elszállt ,míg a hernyó még hozott fa háncsokat és füveket amit körbe rakott a a fa köré ahol a holló szunnyadt.
Azután tüzet gyújtott a fa köré,ami hirtelen fellángolt percek alatt ,égni kezdtek az ágai rendre -rendre. 

   Már körülfogták a fészkét is .
A holló amikor felébredt elkezdett kiáltani.
-Tűz van ,tűz van! Segítsetek  meggyúlt a fészkem is.
A madarak kacagtak magukban és úgy tettek mint akik nem hallanak semmit.
De azért kárörvendően,   felkiáltottak neki.
-Nagy tolvaj vagy ,-nem segítünk rajtad ,hagyunk hogy égj el te is .
-Nem voltál jó barát velünk.
-Elloptad minden vagyonunkat !
-Most megvárjuk amíg porrá égsz !
Nagy nehezen a holló kiszabadította lábait a kötelékekből,de azóta  fekete lett a füsttől és a mai napig is csak fekete hollót találunk.Minden nemzedéke már feketén született.
 Küldés e-mailbenBlogThis!Megosztás a TwitterenMegosztás a FacebookonMegosztás a Pinteresten