babumargareta01 blogja

Kinek és mennyi

Hamvadó csillagok aurája alatt

résekben rezgő fény csobog,

benne van pillantásod áradása

a napsugaras arany lobogásban..

Zöldes árnyakban vészesen villognak

értelmetlen dúlt hétköznapok,

míg én téged akarlak megőrizni

lángoló emberi mosolyoddal.

Keserű kedvvel fájón mostohán

keresem elveszett nyugalmam

míg arcomba csapja a fénysugár

emberi titkaink megdermedt porát

és úgy fáj a csorba tehetetlenség

mi szétdúlja a múltat s a jelent

titkaink maradnak e szent Földön

szétválasztva testünket, s a reményt .

Mert hiába kutatlak estétől reggelig

tömör intelmet sugároz a nap lég

fekete -fehéren mutatja kinek mennyi

a kapcsolata közte ,s a végtelen között .

Csak a Tiéd vagyok

Selymes szellő vagyok füledbe súgok,

mint arany napsugár csillogok arcodon,

érzem én, látom, hogy elzártad lángod

de már nem lobog , és feszíti alkatod.

Te, ki erős vagy, nézd, szomorúan járok

simogatom arcod, pattannak titkok

hogy elzártad tüzed,látom én jól látom

sok ránc takarja már magas homlokod.

Legyek a tiéd, lelkem,körötted táncol

add vissza nekem megszokott mosolyod

majd dönteni fogok, de reád gondolok

ösztönök korbácsa kerget olyankor.

De ha így van, akkor a paráznaságról

szerelmünk nem mondhat le semmi áron,

cinkos fellegek közt romantikát várok

veled érzek szerelmet a Világon.

Téged kívántalak meg, hozzád szaladok

és érzem hogy győzelmem beléd hatolt,

de a szép magány egyre magamra hagyott

nem borogatja lázam okos tudásom.

Vilhelem-Margareta Orminisan

Gyermek zokogása

Milyen a gyermek zokogása,

Ki azt, hogy fáj csak most tanulja,

El-el hallgat, majd rebeg újra

És hull a könnye egy a másra.

Olyan vagyok! Nyöszörgő nóta,

Ahogy dalol falusi flóta,

Mi kezdi bajjal s végzi jajjal

És sír annyi beteg zsivajjal. *

Olyan vagyok. Akire várnak

S nem ismeri az utakat,

Mind megkérdi, kik arra járnak

S ki megmutatná nem akad.**

Olyan vagyok! hogy vágyom lenni

S vagyok ma még csak senki,semmi.**

Úgy kívánlak

Szeretném, ha még zongoráznál,

bármit , csakhogy hangok érjenek,

melyek dallama kezedtől eredjen

hódolva hallgatnám zenédet.**

Eléd teszem mind a régi kottáid

a múltad mutatja, kicsike nyomát,

hogy lelkem fölött szellőzze át

együttlétünk derűjét, égi csodáját.**

Akkor is, tudom, boldog lehetett

hunyorgó szemed, mosolygós szád

tőlem egy szót, mosolyt se sajnálj.

Bár e kis darabok pótolják énedet,

mert két karom egészben, amint vagy,

szegény testemre sosem szoríthat.