Elpocsékolt szavak

annabellavarga•  2019. június 2. 15:18

Üvölt a kék tenger

Téged nem enyhít mámor,

Nem enyhít elképzelt álom.

Te nem hallgatsz el bennem,

Te nem leszel néma a zajos csendben,

Te üvöltesz, Te mindig üvöltesz

Azzal a kék tengerrel.

Te hurrikán vagy és lerombolsz.

Lerombolod bennem azt a lopott mosolyt.

Csorba és gödröcskés, de eltörhetetlen.

Kitörölhetetlen a kép

Arról a fél mosolyról,

Békéről, békés homályról

Borízű csókoktól,

Cirógatós csókokról,

Szivecskét karcoltam rád,

Örökre ott maradok rajtad,

Ahogy a te nyomod rajtam,

Lehorzsoltad  bőröm,

Bőröm alatt minden sejtem,

Már Örökre ott marad az a csorba emlék,

Ahogy üvöltesz bennem,

És én is ordítok, a magányos csenddel.

A zajos csenddel, ahogy újra és újra

Rád írok,

De se tegnap,

Se ma,

Se holnap,

Sem soha többé nem küldöm el.

annabellavarga•  2019. május 20. 22:05

3 szellem

Apró szirmokat tépek le virágaimról.

Féltékeny vagyok rájuk, amiért ilyen szépen és csendben hervadnak el.

Elhervadok lassan én is  3 szellem ölelésében.

A Múlt a bal vállamon sír, amiért folyton belerúgok, miközben próbálom átlépni.

A Jelen a jobb oldalamon nevet rajtunk, várjunk még, ő felülmúl minket, a négy síró, őszbe torkolló szemet.

A Jövő féltőn mosolyog ránk: Apró csillanásokkal próbálja megvigasztalni és csilingelő feledésre ösztönözni a Múltat, miközben simogató mozdulatokkal csendre inti a Jelent.

Látom  szemében az ígéretet, hogy ha én, ha ti, ha mi nem is, de ő vigyáz rám.

Ő már látja azt a fényt, nála már kisütött a Nap.

Nálam még csak hajnali két óra van.

Dobolok kinyitott könyvem fedelén, olvastam ma 50 oldalt, emlékszem 5 szóra.

Holnap.

Tegnap.

Ma.

Te.

Csend.

Dobol bennem a félelem és az üresség édes füstje, helyettesíti a levegőt,ha elfelejtenék lélegezni.

Aztán. Már hajnali 3.

Kikapcsolom az ébresztőt, tudom, úgy is riaszt majd az emléked.

Elküldöm aludni a 3 szellemet, ideje most már pihenniük, hamarosan úgyis találkozunk.

Betakarózom a csenddel, az egyre homályosabb éles körvonalaiddal, miközben nézem a letépett virág szirmokat.

Már sajnálom őket. Ők csendben elhervadnak.

Én legalább kiabálhatok. Benned.

annabellavarga•  2019. május 13. 17:21

Kávé-lélek

Ki kellett volna lopóznom a tegnap ajtaján,

Amikor még nem nyitottad rám  szemed édes, fekete pilláit,

Amikor még nem nyitott ránk a felismerés falfehér szelleme:

Most újra ki kell lopóznom belőle, a vágyból, egy ágyból és egy jéghideg kékből, kihűlt, fals emlékek rezzenéstelen, elsietett sóhajából,

Mintha csak nem főtt volna le a kávé, pedig én már kétszer is odaraktam, de nem akartad meginni, mert mégsem szereted az ízét, így, hogy láttad mennyire izgulok, hátha kiöntöm újra a kezedre forró kávé-lelkem, és neked újra és újra végig kell hallgatnod azt a Túlcukrozott, gyenge vackot, tele rossz minőségű emlékporokkal, amit hajnalban vásároltam a túlgondolás és az érzékeny utca sarkán.

Ki kellene végre lopóznom magamból, egy pillanatra szabadnak kellene lennem, világ felé tárt szárnyakkal lebegnem a bizonytalan levegővétel és a biztos semmi között.

Egyszer két szék közé kellene esnem, hogy lássam, nem, nekem mégsem fáj semmi,

Mert bár rám nyitottad fekete szempilláid, már csak a sóhajom nevető szellemét ölelted magadhoz, én pedig a pár perc késéssel beérkező "elfeledett kaland" IC-vel utaztam haza, arra a titkos kis helyre, ahol két percenként felteszem főni a kávét, hátha egyszer jön valaki, aki kér belőle és pont úgy szereti ahogy én, millió, édes cukor kristállyal, habbal a tetején.

annabellavarga•  2019. május 13. 11:12

Dermedt lélek

Apró szíveket rajzolok rád,

Te észre sem veszed.

Nem látod az egészet,

Csak jól esik, kiráz a hideg

Az apró kis karcolásoktól.

Lehorzsoltad a bőröm,

Bőrömön keresztül a lelkem,

Ahogy rám leheltél, és én éreztem

A felismerés bizonytalan neszeit

Benned, hogy hagyd, hadd menjen

Most haza, aztán örökre soha

Nem lesz több együtt didergő hajnali óra,

Se több ilyen üres tétova-óda.

Szemed hidege betűimet is belém fagyasztotta,

Ahogy belém vágtad a valóságot,

Én pedig hagytam.

Ahogy belém fojtottad a szót,

Én pedig sóhajtottam.

Nem miattad, magam miatt,

Hátha meghalljuk mindketten azt az erőtlen nemet, de

Túl halkan suttogtam, így összekulcsoltad kezeinket,

Hátha így nem sóhajt már vágytól a bűntudat.

Nem is téged, csak bőrödön keresztül akartam

Ki lélegezni, hogy te belélegezz engem.

Nem fáj, csak kicsit megdermedt a lelkem.

annabellavarga•  2019. április 21. 11:43

Forgolódsz bennem

Forgolódom éjszaka,

Hajnal 3-kor kelek.

Forgolódsz bennem,

Éber szemek

Tükrözik ásításod,

Belém untál,

Fáj magányod.

Forgolódsz,

Hajnal 5-kor kelsz.

Visszaírsz,

El nyelsz,

Vissza teszel a polcra,

Aztán csörgök benned,

Mint álmatlan ébresztőóra.

Forgolódunk,

Emlék-ágyban,

Gondolatokkal takarózva,

A tompa vágyban,

Szavakat suttogva:

Kérlek, írj,

De kérlek, ne írj vissza.


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom